Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szeli István: Szomorú levél és bizonyság a szülőföldképzet metamorfózisáról

kük-másikuknak, a mi tudatunkból pedig mily végérvényesen kilúgozódtak. Igen, az idő! — mondhatja a mai olvasó. De nem mondhatja ugyanezt az irodalomtörténész, akinek az a tiszte és hivatala, hogy betakarítsa a múltat, ezenfelül pedig, hogy megcáfolja azt a mélyen gyökerező balhiedelmet, hogy elveszetten, örökség nélkül hányódunk a világban, hogy nincs folytatásra érdemes tradíciónk, múltunk és örökünk, s hogy a miénk eleve parlagra ítélt szikes föld: a „hasznot ígérő kukoricás” és a terméketlenség tragikus kettősségének színtere, ahogy azt negyven vagy még több esztendeje Szenteleky látta.

„Poetae minores” - törpe írók, mondja ki a verdiktet az irodalomtörténet azokról, akiket ma megidézünk. „Vicinális irodalom” - mondja róluk Havas Emil, akire magára illik leginkább ez a dísztelen jelző. Mégis egy hevenyészett összegzés mintegy ötven névről tud, akik belekerültek az irodalmi lexikonokba, kézikönyvekbe és irodalomtörténeti összefoglalókba. S legalább még ennyien vannak, akiknek novellás vagy verseskönyvük, regényük, drámájuk vagy tanulmánykötetük jelent meg, nem szólva azokról, akik lapokba, folyóiratokba szórták szét ki- sebb-nagyobb tehetségüket. Az irodalomtörténeti súlyúak művét az arra hivatott tollak már régen felmérték. Sremac, Muskatirovic, Djordjevic, Dudás Gyula, Thurzó Lajos, Móra István, Novoszel Andor s mások helye már régen ki van jelölve a különféle rendű és rangú Parnasszusokon. Ezúttal csak azokról (itt születettekről vagy itt is éltekről) beszélünk, akik alig kaptak tőlünk méltató szót, noha ők is segítettek megalkotni önmagunk képét, akár azzal, hogy bennünket örökítettek meg, akár azzal, hogy önmagukat gazdagították velünk.

Azt kérdeztük az imént magunktól, hogy van-e sajátos szellemi arculata ennek a városnak és népének.

Voltaképpen minden arculat sajátos: nincs ember, nincs egyed és közösség, amelynek nem volna arca. Csakhogy az egyiket megörökítették, a másikat nem. Rácegrespusztának, Ozorának azóta van, hogy Illyés megalkotta, Szegednek is Tömörkény és Móra Ferenc óta van irodalmi arca. Zentának nincs, mert még senki sem alkotott róla egész portrét. Egy-egy részletvonását képben vagy szóban igen szerencsés kézzel ragadták meg Vitkovics Mihály, Móra István, Tóth József, Novoszel Andor, Thurzó Lajos, Majtényi Mihály, Stevan Raickovic és mások, jobbadán a tájélmény felől, az embert azonban közülük is csak kevesen látták meg. Pedig a zentaiak fején is „másképp tapad a haj”. Talán úgy, ahogy Tőke István gyűjtéséből kitetszik; ezekből a félig városi, félig tanyai adoma- anekdota-félékből, amelyek a zentai észjárásnak egyféle különösségét rögzítik. Nem állóképszerűen, hanem mozgásban, történésben, frappáns és kihegyezett dialógusban: a nagygazdát, a halászembert, az ülőiparost, a kistisztviselőt, a feles bérlőt és lókupecet állítja elénk, amilyenné csak ez a város formálhatta őket a maga képére és hasonlatosságára.

Vagy talán az az arc a hiteles, amit vagy húsz esztendeje rajzoltak meg a gimnázium akkori érettségizői egy néprajzi belső pályázaton:

„...nem nagyon mesélős ez a nép, inkább csak élményeit mondja el. Élményekből azonban kifogyhatatlan. Ezek a sok rosszban nyűtt életek több rossz emléket őriznek, mint mesét, s nekik a víz csobogása nem költészet, nekik ez valóság... ahogy letelepültek, a vízzel és a szegénységgel vívott keserves harcban elvesztek a magukkal hozott emlékek is.”

Vagy olyan-e ez a város és belső habitusa még mindig, amilyennek Vitkovics rajzolja, igaz, Tiszaszentmiklós képét festegetve, de a háttérbe Zentát is belefoglalva: „Csendesség és tél uralkodik itten”, az ember legfeljebb ha Horáccal és Gessnerrel társaloghat, míg odakint „szüntelen ordít, havaz az észak”, s a Tisza kiöntései, úgymond, magányba vonulóvá teszik az itt lakót.

169