Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szeli István: Szomorú levél és bizonyság a szülőföldképzet metamorfózisáról

„Valóban nagy itt a mozdulatlanság... agyig ér a sár és sok a nádtető'. De az igaz, hogy ez jó kötőanyag, sokszor jobb a behozatalinál. Európa minden népe, faja, vidéke a maga anyagából építette fel irodalmát és művészetét. Akit a tág Európa pöffeszt, gondolja meg, hogy Thomas Mann világtávlatainak fókusza egy Lübeck. És a csodált Bretagne-ban még nemrég is voltak veremlakások és föld- kunyhók. És lett belőlük sarjadt szellem, hamisítatlan európai. Ezt ébresztgetni itthon is, felnevelni magunknak, Európához emelni: felelősebb feladat, mint a készet adaptálni. Persze, sokkal küzdelmesebb is... Móricz mondta ki azt az igazságot, hogy csak a kis közösségek vezetnek el a humanisták álma, a nagy közösségek felé...”

Olcsó dolog lenne most azt mondani, hogy az idő engem igazolt. Nem igazolt. Ma is azt vallom, hogy nem a táj teszi az írót, hanem az író a tájat. S egyáltalán: már rég túlléptünk a taine-i környezetszemléleten. De ha mégis arra kell vállalkoznunk, hogy így, összegezőn, egy tájegység lelkét tapogassuk ki, akkor nem mondhatunk le semmiről, annak egyetlen összetevőjéről sem, még ha csak egészen periferikusán tartoznak is irodalmi kultúránkhoz. Mert hogy egy szűkebb közösség kulturális képe megalkotott legyen, a kimagasló csúcsokon kívül a sze- lídebb lankákat is bele kell illeszteni a képbe. Az emberi műveltség igazi hordozóit ugyanis nem mindig és nem kizárólagosan az ízlést és irányt diktáló, modort és iskolát teremtő nagy alkotók között kell keresnünk. Az ormok és csúcsok között völgyek és dombok húzódnak, amelyek a teret kitöltve közvetítik a nagyok üzenetét korokon, népeken és nemzedékeken át. Nélkülük nincs folytonosság, nincsen kultúra, nélkülük idegen, messze fény a csillagoké. A sok esztétikai tévhit közül talán Benedetto Croceé a legnagyobb, aki a Poesia és a Letteratura fogalmát és jelenségeit oly mereven elkülöníti egymástól, az elsőbe sorolván a kiugró nagy alkotókat és alkotásokat, a másodikba az irodalmi élet szekunder jelenségeit, de ez utóbbiaktól még a létezés jogát is megtagadja.

Mi nem járhatunk el a crocei recept szerint. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy eleve lemondjunk azokról, akik sohasem eveztek az irodalom mélyvizeire, megmaradtak a betűvetés és rímfaragás „passzionátus” fokán, s legfeljebb ha egy vékonyka versfüzet maradt utánuk a szerző magánkiadásában, vagy egy-két pedánsan megírt tanulmányféle a gimnázium évkönyvében olyanféle címmel, hogy Horác és a magyar költészet, vagy A családi érzés Petőfi lírájában.

De úgy hisszük, máris igazságtalanok vagyunk magunk is, hisz vannak köztük akadémikusok, nagynevű lapvezérek, sikeres színpadi szerzők, akiknek százas szériában játszották darabját fővárosi és külföldi színpadok, elhíresedett művészek vagy irodalmi társaságok korifeusai, akik utcát, teret, szobrot, emléktáblát kaptak városuktól, s akikről itthon vagy külföldön doktori értekezés készült. Vannak aztán - persze nagy többségben — olyanok, akikről a mindentudó Szinnyei vagy a „nagypintér” is csak néhány sornyi adatot takaríthatott be. Vannak, akik itt élték le egész küzdelmes életüket, s csak meghalni mentek idegenbe, s vannak, akiknek Zenta csak egy anyakönyvi bejegyzést, hotelcímet vagy hónaposszobát jelentett. Vannak hívek és hűtlenek, szülővárosukkal büszkélke- dők és miatta szégyenkezők, törzsökösek és befogadottak, eljegyzettek és megtagadók: vagy száz ismerősen csengő név, de olyan is, amelynek hallatán még a szakember is meglepetve kapja fel a fejét: Vajh, ki ő, és merre van hazája?

Az igazán jelentősekről már megírták a monográfiákat, kiadták összes vagy válogatott műveiket, beszerkesztették őket az antológiákba, kijelölték a helyüket hagyományaink között. A „derékhad” azonban (az állandóság és a folyamatosság letéteményesei) mindeddig csak kevés figyelmet érdemelt tőlünk. Pedig milyen furcsa is, hogy mondjuk Ady Endre, a fiatal újságíró, akkora teret szentel egyi168