Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szeli István: Szomorú levél és bizonyság a szülőföldképzet metamorfózisáról

közösség művészeti-irodalmi életének kialakításában? Lehet-e, érdemes-e tehát végsó' soron műveló'dési térképünkön a zentaiakat külön is jegyeznünk? Nem afféle hétszilvafát, kutyabó'rt, pedigrét kutató divat-e az ó'sök keresése irodalmunk újabb történetében, mint mondjuk az újgazdagok gyűjtó'szenvedélye, amely az igazi műértékek mellett egyforma buzgalommal raktározza a „neobarokk” bútordarabokat, a repedt szénvasalót, a kovás puskát vagy a csempe rézmozsarat?

Az utóbbi néhány esztendőben folyton igazolnunk kell eljárásainkat és „felfedezéseinket”, „kisajátító” törekvéseinket, azt például, hogy elegendő' alap-e ehhez az itt-születés, az itt leélt néhány esztendő' vagy a rólunk is szólás az olyanok esetében, akik immár nem lokálisan, helyi érdekkel írták be nevüket a magyar műveló'dés könyvébe. S igazolni kell azt is, miért tartjuk nyilván az olyanokat, akiknek a neve legfeljebb valamely helyi lap olvasókörének rádiuszával mérhető. Olyan kérdések ezek, amelyek körül esztétikai rendszerek és irodalom- történeti koncepciók mérkőztek és mérkőznek egymással máig sem eldöntött heves harcokban. Nem szónoki kérdésként vetjük fel ezt magunk sem, hanem azért, mert az a feladatunk, hogy szemlét tartsunk az írásnak nevesebb vagy szerényebb zentai mívesei fölött, akik köztünk éltek vagy innen indultak el boldogabb, derűsebb szellemi égtájak felé.

Nagyon jól tudjuk, hogy Zenta nem Kiskőröse, nem Stradfordja vagy Jasznaja Polyanája az irodalomtörténetnek. Tudjuk, hogy itt nem született olyan nagyságrendű író, akiért, mint Homéroszért, hét város versengett volna, mégis sokaknak a nevét jegyzi az irodalomtörténet. Vagy úgy és azért, mert sorsa itt „veté őt ez munkás világba”, vagy azért, hogy hányattatásai során itt talált tartós vagy átmeneti hajlékot magának, s épített bele valamit életművébe abból, amit itt látott, érzett vagy átélt. Sokat persze még a világra oly érzékenyen reagáló lírikusnak sem nyújthatott ez a város, de egy-egy vonás, szín vagy hangulat, egy-egy különleges emberi figura mégis megkaphatta a képzeletét vagy háttérül szolgálhatott kisebb vagy nagyobb kompozíciójához, amiben aztán az utókor a felismerés jóleső érzésével vehette észre a környezet sugalmazó erejét. A modern alkotáslélektan nemhiába hivatkozik Móricz Életem regénye című művére, amelyben az író voltaképpen csak élete első tíz esztendejének történetét írta meg, tiszacsécsi élményvilágáról, a szülőföld inspirációjáról téve benne vallomást.

„Ma három hónapja egyetlen pihenő napom, sem éjszakám nem volt. Egyetlen izzásban égett az agyam: talán soha ennyire nem fűtött át a tűz.

Újraéltem egész életemet.

Nem is kívánok többé magammal foglalkozni.

Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.

írhatnám meg a világ végéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról.”

így ejti rabul Zenta „fogadott gyermekét”, Stevan Raickovicot is a gyermekkori otthon végtelenbe futó udvara, mindenekelőtt pedig a magáévá váltott Tisza, az örök motívum, amely mintegy a Radnóti-vers tételét igazolja a repülősről és a tájról: akinek csak „térkép e táj”, s csak látcsőn tárulkozik fel előtte, az nem tudhatja meg soha, mit sugallnak a terek, az utcák, a folyó, de akinek a lábához „térdepel egy-egy bokor”, azt megajándékozza magával és titkaival, mint őt, Raickovicot is.

Sok-sok évvel ezelőtt írtam le az alábbi sorokat, amelyek miatt annak idején majdnem megköveztek a Heimatkunst-féle irodalmi elvek feltámasztásának vádjával:

167