Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Sánta Gábor: Kávéház-sirató (Törzshelyek, írók, műhelyek)
Most, hogy már sokadszorra leírtam a kötet címét, szükségesnek érzem megjegyezni kifogásolnivalóimat. Először is, hogy szerintem nem jó ez a cím. A könyv ugyanis nem siratja a kávéházakat, hanem az emlékezők írásait ügyesen válogatva bemutatja azokat. Olyan ez, mintha Dinoszaurusz-sirató címmel jelentetnénk meg őslényekkel foglalkozó könyvet. Persze, sejtem, hogy mire gondolhatott a címadáskor Erki Edit, csak nem értek egyet vele. Manapság ugyanis nemcsak azért nem járunk kávéházba, mert jó, ha mutatóba maradt belőlük néhány. Egy szokás szűnt meg minden feltételével, amikor elpusztult az a világ, amelynek legfőbb jellemzői közé tartoztak ezek a feltételek. Kevés kivételtől eltekintve az ősállatok ma már életképtelenek lennének, hiszen gyökeresen megváltozott a környezet, amelyben virágkorukat élték. Ez persze, nem azt jelenti, hogy visszatetsző lenne, ha láthatnánk egyet-egyet a szabadban is, nemcsak a múzeumok porosodó vitrinjeiben. Csak hát... Második kifogásolnivalóm, hogy hiányzik a kötet végéről egy minden igényt kielégítő jegyzék a felhasznált irodalomról. E nélkül egy antológia, amelynek csupán összekötő mondatait írta a válogató, feltűnően hiányos. Előfordul, hogy Erki Edit még azt sem jelzi egy-egy idézetnél, hogy az az adott szerző melyik könyvéből való, vagy milyen lapban jelent meg, nemhogy melyik esztendőben és hányadik oldalon. Erre éppen a Kávéház-si- rató című fejezet a szemléletes példa. Ebből ugyanis nem derül ki, hogy a szerkesztő jegy- zi-e a fejezetcímet, vagy a benne közölt emlékezők valamelyikétől kölcsönözte. Egy minden tekintetben figyelemre méltó kiadvány szembetűnő szépséghibája e filológiai felületesség. Mint amikor egy gyönyörű nőt ápolatlan körmökkel látunk az utcán, és nem értjük, hogy miért nem természetes számára is a hiány pótlása. Ezt érzem e kötettel kapcsolatban is. Szándékom szerint az ismeretterjesztés fontosságának hangsúlyozása, és nem a túlzott filológiai igény íratja velem mindezt. Hiszen nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki kedvet kapott jónéhány olyan könyv és újságcikk végigolvasására, amelynek idézett részlete felkeltette figyelmét. Merthogy ezek a részletek nagyon érdekesek. Szerzőik maguk is kávéházban éltek, így az általuk leírtak nemcsak élvezetes olvasmányok, de hitelesek is. A legismertebb budapesti kávéházakat kü- lön-külön mutatja be a könyv. A szerkesztő érdeme, hogy mindegyikőjük szellemét sikerült felidéznie szemléletes idézeteivel. Erki Edit jó kézzel válogatott a budapesti kávéházak virtuális évkönyveiből, vagyis mindazon művek közül, amit a kávéházba járók második otthonukról írtak. Aki végigolvassa Erki Edit könyvét, fogalmat alkothat arról, mit jelentett művészeink számára a kávéház, a Centráltól a Japánon, a New Yorkon és a Bu- csinszkyn át az óbudai Síposig, amely vendéglő volt ugyan, de az írók életében a kávéház szerepét töltötte be a hatvanas években. Mintha kirakatüvegen át lesnénk egy régi, legendás világba, ahol Szabó Dezső nézi leplezetlen ellenszenvvel a nyüzsgést, ahol Karinthy éppen újabb csínyen töri a fejét, amellyel majd asztaltársaságát megtréfálhatja, és ahol Kosztolányi üldögél szokásos konyakja mellett, a leadandó tárca témáján gondolkodva. Külön érdeme a szerkesztőnek, hogy nemcsak a sokat emlegetett századelő kávéházainak bemutatására törekedett, hanem megtette ezt az utóbbi évtizedek legfontosabb „tanyáival” is, mint a már említett Sípossal, vagy a New York metamorfózisával, a Hungáriával és a Belvárosival, amely így, utólag talán a legfontosabbnak tűnik mindőjük között. Erki Edit könyvének fejezetei közül minden bizonnyal éppen ezek a legértékesebbek; leginkább ezek jelzik azt a bizonyos egyéni utat, amellyel a kitűzött célt elérte. A kötet első kétharmadában találhatók is izgalmas olvasmányok, de amíg e fejezetek tulajdonképpen kiegészítései a már említett, nehezen beszerezhető kávéházas könyvek megfelelő részeinek, addig az 1945 utáni helyzet bemutatása hiánypótló a magyar kultúrhistóriában. Élvezetes szellemi kaland nyomon követni a kacskaringós utat, amely Kiss József kerékasztalától Gyurkovics Tibor asztaltársaságáig vezet. Erki Edit tapasztalt útikalauznak tűnik. Művében jól megférnek egymás mellett a magyar történelem különböző korszakainak neves-névtelen tollforga- tói, Zsolt Bélától egészen Mándy Ivánig. A csábító lehetőségről azonban, hogy a legjobb idézetekből idézzek, ezúttal lemondok; épp oly felemás vállalkozás lenne, mint emlékezetből önarcképet festeni. A Kávéház-sirató sem törekszik teljességre. Összeállítója helyesen mérte fel lehetőségeit; csak kóstolót kínál egy régi ételkülönlegességből, mivel jóllakatni úgysem tudna bennünket. Budapest valamennyi kávéházának bemutatása vaskos köteteket igényelne, 93
