Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Szeli István: Szomorú levél és bizonyság a szülőföldképzet metamorfózisáról
nyomán kezdtek kirajzolódni a fovonulatok. Ezektől az évektől kezdve beszélhetünk irodalmi életről is, amely már minőségileg más fogalom, mint magános alkotók irodalmi passziója vagy elszigetelt körök literális kísérletei. Ez a helyzet az irodalomtörténet-írást kettős feladat elé állította: egyfelől egyének, kisebb csoportok, táborok, hullámok, eszmei tájékozódás és osztályképviselet szerint kellett szemlélnie anyagát, másfelől meg kellett mutatnia az alkotóelemek egységét, struktúráját, az irodalommá szerveződés folyamatát. így aztán a régebbi korszakokra nézve — éppen azért, mert azokon kevésbé láthatóak a szerves és folyamatos fejlődés vonalai - inkább csak individuális alkotók és művek képét rajzolhatjuk fel, viszont a korban hozzánk közelebb álló jelenségeket az irodalomtörténet-írás már organikus formaként foghatja fel és tárgyalhatja. A két világháború közötti irodalom e szintetikus bemutatását Bori Imre impozáns munkája (A jugoszláviai magyar irodalom története, 1968) vállalta magára, láttatva azokat a tényezőket is, amelyek e minőségi változást eredményezték. Irodalmunk régebbi anyagát azonban - legalábbis ez idő szerint - még nem lehet messzi századok távolából érkező oldalerek és mellékfolyók vízgyűjtőjének felfognunk. Noha voltak helyi kezdeményezések, útkereső vállalkozások, sőt egyedül itt lehetséges írói szemlélet- és magatartásformák vagy témakörök, irodalmunk múlt század végi vagy világháború előtti korszakát mégiscsak afféleképpen lehet jellemezni, ahogy Kazinczy a magáét: „... valamint gyermeknek és ifjúnak nincs kifejlett arcza, »s az csak a férfi kor« éveiben jő meg: úgy arcza nyelvünknek »s literatúránknak sincs, míg nevekedésben vagyon.«” Ha ezúttal mégis e korszak íróiról és műveiről beszélünk, azért tesszük, mert — Kazinczy ellenében — a „nevekedés” korszakának eredményeit sem tartjuk elhanyagolhatónak önarcképünk megrajzolására tett kísérletünkben, irodalmunk színképelemzésében. Egy készülő, önmaga megteremtésére vállalkozó kultúra nem mondhat le egyetlen összetevőjéről sem. A látszat ellenére ugyanis mindez bizonyos formában mégiscsak beleépült hagyományvilágunkba, hisz már a századforduló idején is feltűnnek a népiesség, a „modernség”, az „européerség”, a hagyományosság, az urbánusság, a regionalizmus stb. fogalmai, ízlésformái, amelyek a későbbi évtizedekben fokozottan visszhangoznak a már konszolidált „vajdasági” magyar irodalomban. S e tünetek persze észlelhetők, kitapinthatok nemcsak a központnak számító Szabadka, Újvidék, Zombor irodalmi életjelenségeiben, hanem a „mélyprovinciában”: a kis mezővároskák kérész életű irodalmi lapjai körében is. Anélkül, hogy e helyi (vagy éppen: helységi) színnek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanánk, ezeket is regisztrálni szeretnénk, mert hozzásegíthet bennünket a táj önmagát megörökítő törekvéseihez. A kérdések, a kételyek (a mérték és érték szempontjai) szinte természetesen vetődnek fel egy olyan vállalkozás esetében, amely egy vajdasági keretekben is jelentéktelennek tudott városka irodalmi próbálkozásait helyezi a vizsgálódás előterébe. Magunk is majdnem a merészséggel határos vállalkozásnak látjuk e regionálisnak mondott vajdasági irodalom külön régiójáról írni, amikor tudvalevő, hogy sem azt a tágabb, sem ezt a szűkebb határú műveltséget nem lehet az ismert kultúrtájak olyan félreérthetetlen és nyilvánvaló jegyeivel definiálni, mint például a szegedi tájirodalmat vagy akár a „zombori fordítói kör” néven emlegetett csoportosulást. Mert hogy a „zentaiakról” külön is szólhassunk, előbb azt kell eldöntenünk, hogy vannak-e ennek a mindig perifériának számító mezővároskának a világában olyan művelődési törekvések, amelyek, mint Hlebina, Hódmezővásárhely vagy éppen Szeged esetében, külön akcentussal vennének részt egy 166
