Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szeli István: Szomorú levél és bizonyság a szülőföldképzet metamorfózisáról

megállíthatatlanul siklik át egy ismeretlen dimenzióba, a temetők terminológiájával — az örökéletbe. Meg aztán az a nem kevésbé ijesztő felismerés, hogy ettől a hajdanvolt világtól már elidegenítette az idő, az a másik: a valóságos, a reális, mai környezete pedig soha sem fogadta magába (amit persze bizonyára saját maga sem óhajtott igazán), mivelhogy mindvégig gyökértelen „behozatali értel- miségi”-nek számított a hazátlan és házatlan, a szállodában lakó idegen átutazó státusa volt a sorsa ebben a kevert lelkű, nyelvű, szellemű emberi sokaságban. Ami megint Herdert juttatja eszünkbe: „... minden emberi mű esendő, s alig néhány nemzedéknyi idő múltán a legjobb berendezkedés is terhessé válik. A növény virágzik és elvirágzik: jósdái sátrad, törvénytáblád nincs többé”. Mégis: ennek a pusztuló otthoni ősiségnek még van valami megtartó ereje, ha más nem, hát a nyelven kívül a temetőjének a humusza. Jóllehet, az többé már nem a mitológiai Földanyáé, a görög Gaia hatalma, akinek az érintése is elég, hogy gyermeke, a hitregék Antaeusa új erőre kapjon tőle, legfeljebb ha - átmenetileg - rég elszállt illúzióit idézi elárvult emlékezetébe.

Bizonyos, hogy ez a nosztalgikus révedezés aligha tehet eleget annak az elvárásnak, hogy belőle „a valóságos és a szellemi haza képe” kibontakozzék. De vallomásnak igaz, valóságos és őszinte. Hogy azonban annak az elsőként említett óhajnak is többé-kevésbé megfelelhessen, csatolom e levélhez egy kerek negyed százada kelt, s az újvidéki rádióban elhangzott előadásomat, amely a maga idején „szabályos” elemző-teoretikus eszközökkel igyekezett a tisztelt Szerkesztőség által is megjelölt célt, a „szellemi hazakeresést” szolgálni. Ma is tartom magam a benne kifejtettekhez, meg azután azért vélem akár ma is közölhetőnek, mert kulturális kapcsolatainkra jellemzően az a könyv, amelyben később megjelent (Nemzeti irodalom — nemzetiségi irodalom, Újvidék, 1974.) raritásnak számított a magyar könyvpiacon (ma már itthon is az). A kijelölt rész (e levéllel bevezetve) talán kellő betekintést nyújthat szülőföld-élményem jelen pillanatába, s annak a másik feladatnak is megfelel.

Ui.: Mellékelten küldöm a szövegben említett, Bárcziról szóló füzetet is, hátha érdekel Benneteket.

Barátsággal, nagyrabecsüléssel:

Sz.I.

Újvidék, 1997. II. 25.

Szempont és adalék a „regionális irodalom” vizsgálatának kérdéséhez

Irodalmi önarcképünk jobbára deduktive bontakozik ki: előbb születnek meg a nagy lélegzetű összefoglalások, a szintézis igényű irodalomtörténetek, s csak ezek után a mikroszkopikus jelenségekkel, a „peremirodalmakkal”, a részletekkel is törődő tanulmányok, az irodalmi kisegzisztenciákat számba vevő részstúdiumok. A jugoszláviai (,,vajdasági”, „délvidéki”, „bácskai”, „utódállambeli”) magyar irodalom fogalmának és fejlődési feltételeinek viszonylag kései megszületése áll e jelenség hátterében: itt sokáig csak írók voltak, esetleg vidéki redakciók vonzáskörében élő kisebb csoportok, amelyeket a „helikonok”, az egységesítésre irányuló törekvések, a szervezettebb fellépést támogató mecénások nem tudtak irodalommá (szellemi organizmussá) felnevelni. Voltaképpen csak a két legjelentősebb folyóirat, a Kalangya és a Híd (valamint közvetlen elődeik) megindulása

165