Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szeli István: Szomorú levél és bizonyság a szülőföldképzet metamorfózisáról

jött regionalizmus, a tájkultúra iránti affektált vagy éppen valós ragaszkodás áll, aminek az okán egyébként oly gyakran volt részünk feddó'-korholó szavakban, mert hát - így szólt a verdikt - veszélyeztettük vele „a nemzeti irodalom és műveltség egységét”. Valójában azonban nem is „felfogásról” kellene szólnom, mint fentebb, hanem egyszerűen csak egyféle - öntudatlan s akaratlan - „életérzésről”. Olyasmiről, amiről Kosztolányi négysoros remeke, szülővárosáról szóló lírai reminiszcenciája:

Gyermekkorom, mindig téged kereslek, ha járom a poros-boros Szabadkát.

Mióta labdám elgurult itt, nem ér az élet egy fabatkát.

Mégis, a felkérés értelmében, megpróbáltam, hogy vallomásomat, szülőföld- élményemet lehetőleg visszafogottan, mértéktartó-elemzó' hangnemben fogalmazzam meg, de nekem is meg kellett bizonyosodnom róla, hogy a „romba dóit oltár” nem alkalmas színhely vallomástételre. „Belőlem a jobb rész kihalt”: Zenta október óta számomra többé nem ifjúkorom tündérkertje, hanem kegyhely, ahova el-elzarándokol az összeroppant vezeklő lélek. És sírkert hovatovább számomra is, az egyetlen reális „otthon”, ahová majd magam is „hazaérkezem”. Mondom: megbénult bennem a lélek s vele a toll is a kezemben. Csak most értem meg igazán Arany János mozdulatát, amint félretolja maga elől a papírt, s a Juliska emlékezete félbehagyott versének kéziratára ráírja: „Nagyon fáj! Nem megy!”

Pedig hát magam is érzem, hogy alighanem Herceg Jánosnak volt igaza, amikor nem sokkal halála előtt azt mondta egy beszélgetésünk során: „Benned is az ér valamit, amit még onnan hoztál magaddal”. Igen, ezt kellene még önmagámnak megmagyaráznom, kifejtenem, tudatosítanom. Két éve lehet, hogy Bárczi Géza zombori ifjúságának, élete első két évtizedének a nyomában járva a leendő nyelvtudós tudományos világképének kibontakozásához, szellemi érlelő- déséhez kerestem az építőelemeket, a motívumokat, az impulzusokat, hogy híven ábrázolhassam ezt a lélektani folyamatot. Mi sem természetesebb, hogy elsősorban az ős-zomboriaktól, Hercegtől és Beljanskitól tudakozódtam ezek iránt, mivel egyedül tán csak ők hordták oly mélyen génjeikbe építve a várost, mint esz- szém hőse. Hát ilyesmire célzott Herceg: „... amit még onnan hoztál magaddal”. Onnan, Zentáról. Nem azért — gondolom —, mert itt, Újvidéken csak harmincöt, amott meg bő negyven esztendő suhant át a fejem fölött, hanem azért, mert az ottani négy évtized élményanyaga, annak minősége, atmoszférája, emberformáló erői voltak mások. Nem azt mondom, hogy szellemiekben magasabb rendűek, erkölcseikben emelkedettebbek, lelkiekben szubtilisabbak, de mindenképpen az élet gazdagabb, színesebb, intenzívebben és bensőségesebben megélt ajándékaival teljesebbek. Emez a harmincöt meg legfeljebb ha intellektuális szolgálataimat vette bérbe, ha éppen szüksége volt és igényt formált rájuk. Ezért szörnyed el az ember, amikor látja amannak az elsivatagosodását is. Nemcsak azt, hogy rendre dőlnek, vesznek, pusztulnak az utcák, terek, sétányok és ligetek százados platánjai, tölgyfái, gesztenyesora és akácosa, hanem azt is, hogy az elhagyott, de kegyelettel őrzött világ is ma már csak az emlékezetben él, azonban sem fizikai, sem szellemi habitusában már nem azonos önmagával. Még csak a lélekben óvott lenyomatával sem. A hajdan volt emberek, lelkek, eszmék, illúziók, a közgondolkodás és közerkölcs lepusztulásának a látványa döbbenti meg az embert, aki már csak öt-tíz évenként jár haza, akkor is leginkább csak temetésre (ami mindenkor temetkezés is lesz a számára). A megbizonyosodás, hogy minden létező

164