Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Szeli István: Szomorú levél és bizonyság a szülőföldképzet metamorfózisáról
nek és a vacsorának volt kezdete meg vége), elkerülendő a bizony kemény atyai pofonokat (persze, másért azért megkaptuk egyszercsak), s elkerülendő a mindig kéznél levő mogyorófapálca durván csípő suhogását (legalábbis egy időre). József Attila Téli éjszaka-beli „bütykös vén” hegyei az én számomra már kisgyerek korom óta (tehát József Attila „előtt”) tényleges és megélt esztétikai élmény voltak (éppen úgy, ahogy egy szekszárdi - ahová gimnáziumba jártam - virágzó akácfa jelentette számomra Tóth Árpád Körúti hajnalának „sovány akác”-át); a későbbi költészet és a mindennapi tapasztalat összekapcsolódott, sőt, összeötvöződött itt a pusztán. A szekszárdi dombok ott húzódnak (majdnem azt írtam: ma is) a 6-os (főút) mögött végig - a házunktól nézve - balról jobbra, Szekszárdiéi egészen Bonyhádig; s legvégül nagyon távol fölrémlik a Mecsek hűvös, ködös, kékes, számunkra akkor még egy másik világa is. S e láncolatban valahol középen ott van a mindig egy kicsit titokzatos Sötétvölgy a Haramia-forrással, rémségesen magas kilátótornyával (melyet, ha iskolai kirándulások alkalmával megmásztunk, furcsa módon a lányokat engedtük előre); erdészházával, a benne lakó „Jágerrel” (azt hittem mindig, hogy ez a neve) és a tömérdek erdő titokzatos zúgásával, vaddisznóival, nyulaival, őzeivel. A pusztáról „alul” C<allú”) a 6-osra lehetett kigyalogolni (onnan azután busszal tovább: balra Szekszárd felé, jobbra Rakasd és Bonyhád meg Pécs felé); „fölül” („föllü”) a 65-ösre értünk ki: jobbra Sióagárd, majd Szekszárd, balra Harc, Zomba, Kéty, s távolabb Tamási, ahol ötvenkét éve születtem, de ahonnét nagyon korán elköltöztünk, így hát csak a házunkra meg a templomkertre emlékszem élesen. Na, meg arra, hogy egy nagy szél kikapta a kezemből a fagylaltjegyemet (életem első lelki megrázkódtatása volt ez), meg még arra is, hogy a súlyos paralízisbe eső bátyámat elviszi a mentőautó, s édesanyám is benn van az autóban, nem tudni, estére hazajön-e egyáltalán. Választott szülőföldem, tényleges megformálom, életem máig legfontosabb színhelye Szentgálpuszta — volt. „Szentgálpuszta szép hely...” Bizony. Az emlékezetemben, a hitemben is, meg hát legjobb tudásom szerint is. Szeli István SZOMORÚ LEVÉL ÉS BIZONYSÁG A SZÜLŐFÖLDKÉPZET METAMORFÓZISÁRÓL K .edves Barátom! Vallomást kérsz egy hozzám legközelebb álló tájról vagy helyről, amelyből kibontakozhat „a valóságos és a szellemi haza képe”. Megtisztelő a kérés, s ha írnék, úgy csakis szülőhelyemről, Zentárói szólna az írás. Csakhogy életem e mélypontján, ahova jutottam, aligha lennék képes ily magas igényű szellemi teljesítményre. Október végén, házasságunk ötvenedik esztendejében temettem el feleségemet, ott, Zentán, az alsóvárosi temetőben, mivelhogy halálában oda akart megtérni. Merthogy az volt szülővárosunk, mindkettőnknek s minden időben az élet alfája és ómegája. Számos eddigi írásom tanúsítja, hogy emögött a felfogás mögött nem egy újabban ismét divatba 163
