Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Monostori Imre: "Szentgálpuszta szép hely…"
Monostori Imre „SZENTGÁLPUSZTA SZÉP HELY...” gén, így: idézőjelben, hiszen ez a verssor egy - számomra — halhatatlan műnek az első sora. Mely mű négy sorból állott, szerzője édesapám volt, izguló előadója pedig jómagam, ki tudja már, hány éves is lehettem. A címzett pedig édesanyánk, aki, névnapja alkalmából, meghatottan hallgatta az előtte orgonasípszerűén felsorakozó fiúgyermekei művészinek éppen nem mondható, ám mindenesetre fölöttébb megható produkcióit. No, persze, a szentgálpusztai lét ama ötvenes évektől kezdődően egészen a kilencvenes évek közepéig korántsem volt mindig és mindenben ilyen idilli: kezdve azzal, hogy apám — politikai priuszos lévén - önkéntes száműzetésként választotta a várostól (a világtól) garantáltan távol eső és elszigetelt (sőt, még önmagában is két részre osztódó) piciny Tolna megyei települést, hogy ott valóban szabad ember módjára taníthasson az osztatlan általános iskola felső tagozatában (édesanyámé volt az alsó négy osztály); egészen addig, hogy pár évvel ezelőtt az egész pusztát, úgy, ahogy van, megvásárolta valami holland tőkés, hogy - ahogy hírlik - lovasiskolát létesítsen a közben már teljesen elnéptelenedett területen. De hát mit számít ez már. Kezdetben nem volt se kövezett bekötő út, se villany, se rádió; csak a kötelező Szabad Nép, meg talán a szintén kötelező megyei napi pártlap „járt”, apám szerint ugyanis valakik állandóan figyeltek bennünket, azért kellett - nyilván a figyelők megtévesztésére - a Párt újságjait megrendelni. Októbertől márciusig a szó szoros értelmében megközelíthetetlen, igazán békés és csöndes kis sziget volt ez a Szentgálpuszta (habár, amikor a különben békés természetű Szehgman János egy névnapi borozgatás közben baltával megölte az úgyszintén békés természetű Fülöp Gyurit, ugyancsak fölkorbácsolódtak a kedélyek); a Párt éber besúgói nem jutottak ki (be?) ide a tanítói házba (amely egybeépült az egyetlen osztályteremmel, ahol különben havonta egyszer szentmisét is tartottak az én buzgó főmi- nistrálásommal, ami egyszersmind azt is jelentette, hogy betéve kellett tudnom az akkor még latinul folyó szertartás reám mint ministránsra eső szövegrészét, anélkül, hogy egy szót is értettem volna belőle); s a petróleumlámpa fénye is bőven elegendő volt ahhoz, hogy lássuk és meglássuk, ami igazán fontos volt akkoriban. Nekünk legalábbis. Soha boldogabb nem voltam azóta sem, mint ott a sártenger közepén (azt hittem persze, hogy a közepén vagyunk), önmagunk rendeztük be önnönmagunk számára az anyagiakban fölöttébb szerény, ám spirituális értékek tekintetében hiánytalanul gazdag életünket. A tél meg fenségesen kemény volt mindig, hatalmas és hosszú-hosszú ideig megmaradó hótengerével, a befagyott „rét” (számomra a mindenkori „téli berek”) veszedelmes, drót- fatalpas csúszkálásaival, örökösen átázott bakancsainkkal és csontkeményre fagyott ruháinkkal. S ha jött a nyár! Hát persze, már április közepe táján elhánytuk cipőinket, azzal a kur- jantással, hogy itt a jó idő'; szegény anyánk - négyen voltunk (vagyunk) fiútestvérek - alig győzött szép szóval meg nagy hajkurászások közepette rávenni bennünket arra, hogy várjunk még legalább egy hónapot. Hát vártunk, hát vártunk, mert tényleg jött a nyár, a forró nyár, a sűrű és jó meleg homok az „úton”, a mezítlábas és klottgatyás, gyönyörű nyár. Délelőttönként kínnal-keservvel, úgy-ahogy elvégeztük a ránk szabott házi, ház körüli, kerti és egyéb kötelező munkaadagot, (persze, hacsak lehetett, finoman csaltunk is közben: például a disznóinknak szedett gáztömeget lerakodás után mesterségesen föllazítottuk, valósággak feltupíroztuk, hogy többnek látszódjék); aztán bekaptuk az ebédet, majd usgyi, rohantunk a Határárok „forgó”-jához fürödni, és fürödtünk, sároztunk, halat fogtunk, gyümölcsöt loptunk és tököt faragtunk és rohangáltunk mindaddig a végső időpontig, amelytől még haza tudtunk érni a nyolc órakor kezdődő vacsorára (mert az ebédlő
