Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Márton László: Egy földrajzi pont

vője, Óbuda - mint önálló arculattal rendelkező tájék - megsemmisült); évezredek óta zajló kulturális, évmilliók óta hömpölygő földrajzi választóvonal, a Duna szeli ketté. Levelem keltezéséből, ha más nem, annyi kiderül, hogy e választóvonalat nem hagyom figyelmen kívül. 1984-ben, amikor Pestről Budára költöztem, Csorba Győző (akinek Janus Pannonius-fordításait szerkesztettem akkoriban) örömmel jegyezte meg, hogy ezek szerint dunántúli író lett belőlem. Addig, huszonöt éves koromig Pesten éltem, s Budán a mai napig idegennek érzem magamat; mégis, azidőtájt olyan érzéssel mentem le a Városmajorból a Batthyány térre, mintha legalábbis a Római Birodalom keleti határán sétálnék, mintha lakhatási engedélyt kaptam volna a peremvidéket benépesítő római polgárok között, akik talán észre sem veszik rajtam, hogy a túlparti barbár síkságról származom; és amikor metróval vagy hatos villamossal átmentem a pesti oldalra, éppúgy összeszorult a gyomrom — noha semmi konkrét okom nem volt rá —, mint a Magyar Népköztársaság valamelyik határátkelőhelyén, útlevél- és vám- vizsgálat közben.

Most azonban nem Budapestről, nem Budáról és nem Pestről szeretnék beszélni, még csak nem is az idegenkedésnek és a meghittségnek arról a különös keverékéről, amelyet szülővárosom iránt érzek, és amely részben vérmérsékletemmel, részben talán származásommal magyarázható. Az otthonosság érzése számomra éppen az, hogy a tájat és a benne lakó embereket egyszerre látom arasznyi közelről és fényévnyi messzeségből; ez a szorongató szédület jelzi csalhatatlanul, hogy otthon vagyok. (A nyelvre és annak idevágó vonatkozásaira éppen csak utalhatok ezúttal; ezek sem választhatók el a tájék szellemi képétől.) Budapestről sokan sokfélét írtak; ha valaki le akar írni akár egy kisebb részt is belőle, nem intézheti el rövid leírásssal; Budapest a maga mozaikszerűségében nem tekinthető földrajzi pontnak; ha viszont arról a helyről kell beszélnem, amelyhez a legjobban kötődöm, akkor csakis egy Tinnye nevű falu jöhet számításba.

Ez a falu sem túl kicsi, sem túl nagy; sem túl sík, sem túl hegyvölgyes vidék; sem túl közel nincs Budapesthez, sem túl távol tőle; sem túl szép, sem túl csúf; sem túl jómódú, sem túl nélkülöző — és még folytathatnám a sem-semeket. Valamikor csinos, rendes falu lehetett; a háborúban és a rákövetkező évtizedekben eléggé tönkretették, de nem teljesen. Valamikor szép lehetett a környéke, helyenként még most is az; nagyjából ezt is tönkretették, illetve rövidesen be fogják építeni. Gyermekkori emlékek nem fűznek hozzá, rokonaim nem élnek errefelé, valamiféle röghözkötő szeretetet sem érzek a falu környéke iránt. Mint mindenütt, itt is élnek tiszteletreméltó és derék emberek, akikre jó szívvel gondolhatok, de ami a lényegi beszélgetéseket illeti, többnyire csak hallgatni szoktam őket - és előttük. (E tekintetben változott a helyzet, amióta odaköltözött V. I., de vele is aránylag ritkán találkozom.)

Másért kötődöm ehhez a faluhoz. Elsősorban azért, mert ha végül is csakugyan dunántúli íróvá váltam, itt váltam azzá. Ez az a hely, ahol férfikorom fontos gondolatainak többsége eszembe jutott, ahol végiggondolhattam mindazt, amit más földrajzi pontokon láttam és tapasztaltam; ez az a hely, ahol önmagam lehettem és megismerhettem önmagamat. Az Átkelés az üvegen óta itt írtam összes könyvemet; ez az a hely, ahol hosszabb mondatokat megszakítás nélkül le tudok írni. Ez az a hely, ahol a szél zúgásából, az eső kopogásából, a pincefalra fellógatott törött palack csörömpöléséből történeteket tudok kihallani; de talán nem is én tudom kihallani őket, hanem ez az a hely, ahol a zörejekből is történetek hallhatók.

Tinnye számomra mindenekelőtt egy nedves falú, régi, homályos házat jelent, amelynek gerendás mennyezetére hosszú párbeszédek és lélekrajzok van135