Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Pomogáts Béla: Aranykagyló

nak írva; ahol százötven-kétszáz éven át szegény emberek sok nemzedéke élt, ahol a pókhálókban fennakadnak az ismeretlen, régi emberek álmai, gondjai, szenvedései és reményei, vagy azok porrá mállott nyoma, és a sarkokban napról napra felgyűlik mindaz, amit az ismeretlen sorsok le tudtak magukról vedleni. Jelent egy némileg elhanyagolt kertet is, ahol azonban kitűnó'en lehet Hérodotoszt és Carl Gustav Carust olvasni, és ahol terem egy kevés gyümölcs is.

Ennyit írhatok a szóban forgó földrajzi pontról röviden, kedves Laci. Nemrégiben külföldön jártam, és úgy hozta a sors, hogy egy tiszta vizű, hideg tó partjáról felnézhettem egy magas hegy hóborította csúcsára, aztán egy másik magas hegyről szétnézhettem a szélrózsa minden iránya felé: gyönyörű volt és fenséges volt; ám a tágasság és a messzeség szívszorító érzése csak Tinnye határában fog el, amikor egy dombtetó'ról egyszerre lehet végigpillantani a Zsámbéki-medence, a budai hegyek, a Pilis és a Gerecse felé. A helyhez való kötődés számomra nem aktív kapcsolatot és nem érzelmi viszonyt jelent, hanem azt a szabadságot jelenti, amelyben egy asztallapnyi felületen is megpillanthatom az egész világot, annak módját, hogy világokat lehessen álmodnom a világ hátára.

A faluban természetesen - itt is, mint máshol - idegennek tartanak; de már megszoktam és élettervem részének tekintem, hogy otthonommal együtt építsem fel idegenségemet is. És azt hiszem, jobb is így: ha az a tudás (ha egyáltalán tudás), aminek munkáimban formát tudok adni, tapasztalataim és felfedezéseim helyszínén ismeretlen marad.

Barátsággal üdvözöl:

M. L.

Pomogáts Béla

ARANYKAGYLÓ

Cf

Afc-^ok helyen megfordultam a nagyvilágban, jártam Észak-Amerikában és Kínában, Egyiptomban és Üzbegisztánban és szinte valamennyi európai országban. Vannak tájak, például Tirol és Elzász, és vannak városok, például Párizs, London és Velence, ahová mindig szívesen visszatérnék. Talán azért is törekedtem ezekre az utazásokra, mert ifjúságomban aligha volt esélyem arra, hogy valaha is átlépjem a magyar határokat. Midón 1960-ban huszonötévesen kiszabadultam a tököli intern álót áborból, egy 1956-ban Nyugatra menekült barátom képeslapja várt. Indonéziából írta, s akkor én arra gondoltam, hogy még Bécsbe sem juthatok el soha. Aztán lassanként enyhültek a szigorú tiltások, és a hetvenes évek végétól már elutazhattam Nyugat-Európába, később Amerikába, Ázsiába.

Legboldogabb napjaimat mégis a Balaton északi partján töltöttem, Sziglige- ten, a Badacsony és a Keszthelyi-öböl közötti kék és zöld tájban, abban a tüneményes kicsiny régióban, amelynek egyik vonatkozási pontja a szigligeti vár, másik a badacsonyi bazaltszikla. Idilli kisvilág ez, egy történelmi emlék és egy természeti tünemény között. Itt található a nevezetes Aranykagyló is: bukolikus balatoni partszakasz két szelíd domb karéjában.

136