Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szepesi Attila: A zöld küszöb

A pálosok a zöld küszöbön éltek. A vadon és a civilizáció találkozási pontján. Abban a helyzetben és azon a ponton, ahol örökké egyensúlyozni kell. Vigyázni arra, hogy a tenyészet közelségében a szellem el ne vaduljon, bestiává ne váljék. És vigyázni arra is, hogy a szellem el ne veszítse gyökereit, teljesen el ne légie- sedjék. Mert a vadonban nemcsak szentéletű remetének lehet lenni, hanem mar- talócnak is. És a civilizált világban sem csak alkotó szellemnek lehet lenni, hanem intellektuális vadembernek is.

Ez az egyensúlyi helyzet tulajdonképpen minden szerzetesrendre jellemző', de a pálosokéra fokozottabban. Az ó' választásuk tudatosan irányult a zöld küszöbre. Itt akartak élni, az indák burjánzása és az eszmék születése határmezsgyéjén. Az embert próbáló csábításoknak mindennap kitéve. Egyrészt a bestiali- tás közelségének, másrészt a szellemi ellégiesedés, a mániák és a fanatizmusok közelségének. És megállni anélkül, hogy valamelyik is eluralkodjék a hitükön. Nem engedni sem a mélység, sem a magasság csábításainak. Mert a Hieronymus Bosch és Goya megfestette szörnyek a mélységből és a magasságból egyaránt fenyegetik a nekik kiszolgáltatottakat. Akik a mindenkori egyensúlyi helyzetüket képtelenek felismerni.

És ahhoz sem férhet kétség, hogy amit a pálosok a zöld küszöbön megállva tettek, az a mindenkori emberi élet és sors legnagyobb próbája. Életünk, kortól, kontinenstől, világnézettől és szándékoktól függetlenül, azon a határponton zajlik, valóságosan is és átszellemítve is, ahol a tenyészet és a civilizáció találkozik. Kultúra tán épp azt a mértéktartást jelenti, mely a küszöb pontját nem véti el. A pontot, ahol a kettős csábítás egyensúlyban marad. Ahol a külső és a belső világ harmóniája kiteljesülhet. Mert, kétség nem férhet hozzá, ha a külső világ egyensúlya elvész, a bensőé is vele vadul.

A pálosok valós - és jelkép-erejű - zöld küszöbe a mai világ, a mai élet legnagyobb dilemmája. Feloldhatatlan. Kezdetben tán úgy látszott, ha az ember felszámolja veszedelmes és sokszor borzongató természeti környezetét, kiűzi belőle a meglapuló rémeket, a világot a maga emelkedett szellemével és megváltó eszméivel népesíti be. Mindez csábító volt, nemes ködkép, melyre lehetett elméletek délibábját rajzolni. Később láthatóvá vált, hogy ez önáltatás. Az eszmék és kegyes elméletek csak a rombolás előőrsei. A természeti tenyészet fogyatkozásával az értelem kormányozta világ nem lesz szebbé és tágasabbá, a szellem nem lesz nemesebbé, hanem épp fordítva.

Ami pedig már-már kétségbeejtő: hiába a felismerés. Hiába látják ma már világszerte ezren és millióan, egyre többen, hogy a zöld küszöb elveszítése milyen következményekkel jár. Hiába kapkodnak, hoznak bölcs intézkedéseket, építik ki a védekezés stratégiáját. Hiába telepítenek erdőt a terjeszkedő sivatagba, kerítenek el drótkerítéssel rezervátumot a megmaradt vadonból. Mérik a tengerek mérgét és a hegyek mocskát. Visszaút nincs. Szándék ide, szándék oda, ma már a tragikus tehetetlenség sodorja az eseményeket. Az pedig, hogy hova sodorja megállíthatatlan erővel, nem lehet kétséges.

Van egy - sokak által hangoztatott és látszólag kegyes - jelszó, mely a pusztítást végérvényesíti, és melyet jónéhányan (főképp hatalmi pozícióból), tán nem is tudatosan, hanem a sodrástól sodortatva hangoztatnak: a növekedés. Vagy — kissé enyhítettebb és megszépített formájában: - a fenntartható növekedés. Ez fából vaskarika. A növekedés annyit jelent, nem is jelenthet mást: többet veszünk el a világból, mint amennyire feltétlenül szükségünk van. Többet markolunk, mint amennyit fölélünk. Mindez átszűrődik és belebonyolódik a banki, közgazdasági, hatalmi, világkereskedelmi rendszerek hálójába s így nehezen tettenérhető. Sokszor szinte csábító. Mert megváltást ígér és kibontakozást a

133