Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Ferdinandy György: A hegy

Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem, napozva, álmodozva, amint ott ül a kertben, mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében, s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan, mint aki gondol egyet a susogó lugasban, föláll és szertepillant és hirtelen megindul és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl ott lappang, elvezetni a távolokon által, két oldalán a búcsút integető fákkal;...”

Néhány nap múlva, ha kilépek a dolgozószobámból és lepillantok új otthonom erkélyéről a szomszéd kertbe, látom majd azoknak a „tömött lombokénak, a hajdani „susogó lugas”-nak a helyén a fiatalabb ágakat, látom a „kert bokrain túl” az út „két oldalán búcsút integető' fákat”, amelyek különben a Columbus utca, az én gyermekkori kertem felé vezetnek.

Eltelik két és fél év és nem lehet többé csak úgy odavetni: múlt századi irodalom, múlt századi történelem, múlt századi érzések. Pontosabban: lehet. De más jelentéssel., Nem a tizenkilencedik századi világ, ez lesz a múlt századi, amit itt leírok. Én azonban mindent frissnek, jövó'idejűnek érzek belőle. Idó'tálló- nak. Eró's gyökerűnek. A régi szélviharok után, az új, a közeledő' szélviharok eló'tt.

A regény, amin dolgozom, az időszámítás utáni harmadik században játszódik, Galileában. Háttérben a Római birodalom omlása. A szelíden elmozdított, immaginatív színtér kopár földje tengeri kagylók zúzalékával, öreg szőlőtőkék maradványaival, emberi csontokkal keveredik. Ez is a Zugló-élmény?

Ferdinandy György

A HEGY

Első nekirugaszkodás

A

■“ mikor megrakják a cserépkályhát, még sötét éjtszaka van. Néha felébreszt a motoszkálásuk: a papírzörgés, meg a lángralobbanó gyufa csípős illata. Hallgatom az aprófa ropogását, bámulom a mennyezeten táncoló árnyékokat. A tűzifa vastagabbja nem lobog, csak nyöszörög a sötétben; kivilágosodik, mire lángrakap.

Vasárnap rádióznak, néha beszűrődik a gyerekszobába egy mély, dörmögő férfihang. Ilyenkor, félálomban, mesél magának az ember. írja tovább, ami napközben félbemaradt.

Azután, egyszercsak a reggel. Apánk felkattintja a villanyt, áll az ajtóban, csíkos pizsamában, vaksin hunyorog.

— Na, - suttogja titokzatosan — mit hozzak?

— Havat! — kéri öcsém.

Közeleg a karácsony. Mindenféle hókusz-pókuszt csinál, azután felhúzza a redőnyt, és odakint, csodák csodája, hófehér a kert meg a fák.

Ennél nagyobb csodát azóta sem láttam. Állunk az ablakban, bámuljuk a mozdulatlan, néma havat.

125