Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Ferdinandy György: A hegy

- Mit bolondítod őket? - fanyalog anya a reggelinél.

Sejtem én, persze, hogy igazat mond, és hogy nem apa csinálta a havat. De ez az igazság elszomorít. Ha felnövök, csodákat fogok én is produkálni. Soha, még véletlenül se mondok majd igazat.

A hó itt van mindenesetre. Rogyadoznak alatta a fák. De hol a cserépkályha, hová lett a kert, a szoba? Mi lett a fiúval, aki olyan akart lenni, mint apa? Volt, igaz, nekem is házam, feleségem, és nem is egy: három kisfiam. De nem varázsoltam nekik havat az ablak alá, nincsen tél és nincsenek csodák a trópuson.

Szomorú ember lett belőlem: a száműzött nem énekel. Csak kárál, kelepel, mint a vándormadarak. Mondják: meséket kellett volna kitalálnom, elviselhető történeteket. Körülöttem szétesett a világ, a balpart kávéházaiban pedig a harmóniát kérték rajtam számon a párizsiak.

Sorsok, tanulságok pedig, hiába nézem, nincsenek. Legfeljebb emlékszilánkok, hangsúlyfoszlányok, gazdátlan, elfelejtett dallamok.

Ezt kellene jobb híján összeszedni. Nem mintha segítenének az embereken. Csak, hogy meglegyenek. Kinek segítenének! Menet közben elmaradoztak mellőlem akiket szerettem. Egyedül vágtam neki a világnak, és egyedül térek vissza ide.

Felkapaszkodom a hegyoldalon. Annak idején itt még erdei madarak énekeltek. Jól hallom most is, fél évszázad után. Távoli, csodálatosan szép melódia. Hányszor megpróbáltam lejegyezni, emlékezetből, lent a Dél Keresztje alatt! Hajnalban felerősödött, azután, a harmattal, felszippantotta a nap.

Megérkeztem. Hallgatom a tűz ropogását, nézem a mennyezeten táncoló sárga lángokat. Leesett a hó. Ennél nagyobb csodát azóta se láttam. Sem a trópuson, sem a francia tanyán, fél évszázad alatt.

Második nekirugaszkodás

Erről a hegyoldalról csak irigykedve szokás beszélni. Akik itt születtek, közelebb vannak a szélhez, a naphoz, az éghez. Ezekről a kopott, gránáttépte házakról azt tartják: villanegyed, a vadul burjánzó orgonáról pedig, hogy zöldövezet. Akik itt, a város fölött élnek, gazdag, és feltehetően boldog emberek.

Ha valaki kihúzta a főnyereményt, ma is itt vesz magának házhelyet. A keskeny hegyi utakon gépkocsik nyargalásznak, mert az újonnan érkezők még a sarki boltosig se mennek el gyalog. A kertet, amiért állítólag kijöttek ide, lebetonozzák, kőkerítéssel veszik körül a házakat.

Elképzelni se könnyű, hogy a század elején még szőlőt műveltek itt fapapucsos németek. Az Adlersberger - mondják — nohabor volt, ezeken a hideg, északkeleti lejtőkön más nem is igen lehetett. A házak lent épültek, a völgy mélyén, ahol most az ötvenkilences villamos kanyarog.

Az első pestiek pedig csak a századfordulón jelentek meg a Sashegyen. Nyárilakokat építettek, egyszobás víkendházakat. Nem érdekelte őket, hogy télen a hegy északi oldalát alig éri a nap. Az ablakokból a királyi palotára nyílott a kilátás, a harangszót a Mátyás templom tornyából hozta a szél. Távolabb, a látóhatár szegélyén Vácig elláthat az ember. Aki idetelepül, szereti nézni a várost lent a lába alatt.

Az első nyaralókat később — mint mondták — téliesítették. Nagy üvegverandákat építettek, kikövezték a budihoz vezető utat. Odabent cserépkályhákat rakattak, ciszternákat süllyesztettek a ház mögé. A temetőárokban minden nap felkapaszkodott a donau- wasseres, és óbégatva árulta az ivóvizet. Nem volt már semmi akadálya, hogy az új telepesek kint töltsék a telet.

A városba bejárni nem volt szokás. Vagy ha mégis, akkor is gyalog. Nagyapám minden reggel a Tabánon át vitte be a Mikszáth térre anyámat, végig a Hadnagy utcán, azután át az Erzsébet hídon. Hintót nem tartott csak a polgármester, mert itt építette fel ő is a házát, a róla elnevezett Wolf Károly úton.

A harmincas években, a nagy válság és a konszolidáció után, a Hegyen is megjelentek az úgynevezett konjunktúra-lovagok. De az Irhás árok és a Tabán között még az én gyerek126