Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Sándor Iván: Epilógus a tengerikavicshoz
Azért mégsem mondhatom, hogy minden, ami fontos a számomra, itt történt meg velem. Miért érzem néha mégis így? Az ilyen érzést csak megközelíteni lehet. Máskor a megnevezés segít. Most a megnevezéshiány. Az érzés önmagával, ne a róla elmondható szavakkal maradjon azonos. A valóság persze gondolatokon átszűrt valóságként is hiteles lehet. Proust elmarasztalta az „igazi eseményeket” a könyvek párlata keltette valósággal szemben. Hol a határ, amelyen túl az, amit látsz, az, amit átélsz, azzá formál, aki vagy? Hol a határ, amelyen túl az, amit olvasással birtokba veszel, azzá formál, aki lettél, hol a senkifóldje, amely mögött ott fénylik a rádiumsugárzás, ami téged jelent, s ami nem tűri el, hogy nevet kapjon, mert a sugárzást éppen a még ismeretlensége adja. Amit eddig írtam, itt írtam meg ebben a háromszögben. Itt ébredtem hajnalban arra, hogy valamit fel kell jegyeznem. Itt nyomtam a papírkosárba a teleírt ívek egyharmadát, kétharmadát. Hány mázsa papír az? írtam azért máshol is, Nemesgulácson, Szigligeten. Miért érzem úgy, hogy mégis mindent itt? Ehhez a háromszöghöz mérem a csendet. A napfényt. Az árnyékokat. Az idó't. Tudom, hány perc alatt lehet innen megközelíteni a város legkülönbözőbb pontjait. Pontos vagyok. Ha évenként egyszer-kétszer kések valahonnan, még a csúcsforgalomban is csak egy-két percet. A jövő héten ötvenhat év után elköltözünk innen. Véletlenül találtam rá arra a helyre, ahol ezentúl élni fogunk. Véletlenül, de nem váratlanul. Készült bennem ez a történet. Persze jó, hogy lesz végre a lakásban kamra, nagyobb konyha, fürdőszoba, aminek ablaka van, nappali (benne helye az unokámnak is), mégsem csak ez fontos igazán, hanem az, hogy ott maradok a háromszögben. Néhány száz méterrel még közelebb kerülök a gyemekkorom paradicsomának Columbus utcai kertjéhez. Ebbe az Amerikai úti lakásba a lányom költözik be a családjával. Fél évszázada ha kiléptem az Amerikai út 74. kapuján, a szemközti kórházablak a nagyapámra, a ház utcára nyíló erkélye az anyámra emlékeztetett. Ott áll, elég törékenyen. Onnan integetett. Készült bennem ez az elköltözés. Én: vissza egészen közel a Columbus utcai kerthez. A lányom: ide a dédnagyap- jára emlékeztető kórházablakkal szembe, a nagyanyjára emlékeztető erkély alá. A kert hasonló lesz. A fekvőhelyem elhelyezése hasonló lesz. A könyvespolcom elhelyezése hasonló lesz. Az íróasztalom elhelyezése hasonló lesz. A fény beesése az ablakon hasonló lesz. Az erkély fekvése a kertre tágítva a lakást hasonló lesz. Tegnap félbehagytam egy mondatot a regényírásban. Néhány hét múlva, ha a polcokra visszakerülnek a könyvek, ezt a félbehagyott mondatot folytatom majd. A regény talán a kultúra világomlásáról, a szavak hitelvesztéséről, a végső elhallgatás változatairól szól. Lesz itt majd a szomszédos szép és régi , ugyancsak nagy kertes házban egy lakás, ahová József Attila 1924-ben egy reggel becsengetett. Attól tudom ezt, akihez becsengetett, aki később abban az Amerikai úti házban lakott, ahol ötvenhat évig én is laktam. A költő hozzá írta a szerelmes verseit, a Luca-verseket, de mintha az akkori diáklány anyjára, a fiatal festő asszonyra ámult volna rá valójában. O az a szép régi asszony, „... aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman, vidáman, s komolyan lépett a könnyű sárban, aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni, azt a szép régi asszonyt szeretném nem szeretni. 124
