Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Sándor Iván: Epilógus a tengerikavicshoz
Kilépek a ház kapuján, látom a szemközt a tábla fölötti lépcsőn a hajdani géppuskaállást. Lépkednek lefelé a fehérkesztyűs SS-tisztek. Látom a második emeleti bal szélső kórterem ablakának lengését. Azóta látom, amióta ötvenhat éve abban a kórteremben meghalt az anyai nagyapám. Nézem a legrégebbi térképeket. Látom, milyen volt Zugló, amikor a század elején az apám budapesti lakos lett. Ez a kórház akkoriban épült. Szülőföldélmény? Nekem az, ahol otthon vagyok, ahová léptem, amit belélegeztem, ami nélkül nem lennék az, aki vagyok, és ami más lenne nélkülem. Az ember a szülőföldjét önmagában járja be. A hazáját is. Mindennek belülre kell kerülnie. Minden érzésért, emlékért, minden megőrzött lombsusogásért, minden halott üzenetéért meg kell küzdeni. Különben csak szavalsz róla, és az mocskos dolog. A szülőföldélmény rádtapad, spirál az idegszálaidon, átpumpálódik a szívkamráidon. Akkor hiteles, ha megegyezik veled. Tájélmény? Környezetélmény? Családélmény? Könyvélmény? Otthonélmény? Történelemélmény? Szenvedésélmény? Hiányélmény? Örömélmény? Emlékezettan. Van itt kéznyújtásnyira egy másik emléktábla. Korong utca 6. Itt lakott József Attila 1933-tól 1936-ig. A Korong utca akkor rét volt. Jártam sokat erre. A Columbus utcai ház, amelynek kertjében életem első tizenegy éve eltelt, kétszáz méternyire állt onnan. Úttest nem volt a réten, aszfaltjárda sem, átlósan vezetett át egy csapás, amit az áthaladók tapostak ki. Elmentem kisgyerekként a Korong utca 6. előtt is. Később tudtam meg, hogy ott, a vasút oldalán kezdődő réten néhány évvel előbb sokat mászkált egy húszéves legény és egy diáklány, ezekből a kalandozásokból nevezetessé lett szerelmes versek születtek, a vasút- kattogás pedig - amit akkor, és tompán ma is hallok - mintha egy eltűnt Atlantiszból hozna üzenetet, amely azonban mégis itt van a lábam alatt; a vasút kattogása el nem múlóan ott hangzik néhány, a magyar költészet legnagyobb művei közé sorolt versben. Mindez belül. A bombatölcsér is az Amerikai út 84-es ház egykori dzsungeltelkén, és nem a tölcsér emlékképe jelenik meg bennem, amikor naponta elmegyek a ház előtt. A bomba becsapódása előtti sivítást hallom. Az egykori Columbus utcai Rózsakért vendéglő szalonzenekarát viszont nem hallom, hanem látom a kerthelyiség csinos vászonernyői alatt. Elég sokat utaztam életemben. Jártam vagy két tucat országban, három kontinensen. Jól ismerem Magyarország minden nagyvárosát. Voltam laktanyalakó, cellatöltelék, megismertem negyvennégyben az Óbudai Téglagyár, nyolc évvel később a kőbányai Gergely utca barakkjait, megismertem az európai kultúra otthonait, elhajóztam a Szabadság-szobor mellett, álldogáltam Cordobában a Mezquita oszlopai között, lépegettem mezítláb a madurai Minaksi szentélyben. Minden fontos, ami megtörtént velem, ami azzá tett, aki vagyok, ebben a néhány százméteres háromszögben történt meg velem, a Columbus utcától az Amerikai útig. És mit kezdesz ezzel? Amit az életeddel. Dolgozunk. Úgy, mint annak a regénynek az alakjai, amelynek az írásszünetében ezeket a mondatokat írom, mint a Talmud-írók, akik üresen hagyták nemcsak a sorok közötti, de a szövegalakzatok, a mondattömbök közötti helyeket is, hogy majd mások tölthessék ki a hiányokat a maguk sorsával, igéivel. Próbálom elképzelni, hogy ennek a szövegemnek is hasonló a tagolása és jönnek majd mások, akik rögzítik a mondataim közötti üres helyeken az életélményeiket. 123
