Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Sándor Iván: Epilógus a tengerikavicshoz

Kilépek a ház kapuján, látom a szemközt a tábla fölötti lépcsőn a hajdani géppuskaállást. Lépkednek lefelé a fehérkesztyűs SS-tisztek. Látom a második emeleti bal szélső kórterem ablakának lengését. Azóta látom, amióta ötvenhat éve abban a kórteremben meghalt az anyai nagyapám. Nézem a legrégebbi tér­képeket. Látom, milyen volt Zugló, amikor a század elején az apám budapesti lakos lett. Ez a kórház akkoriban épült. Szülőföldélmény? Nekem az, ahol otthon vagyok, ahová léptem, amit beléle­geztem, ami nélkül nem lennék az, aki vagyok, és ami más lenne nélkülem. Az ember a szülőföldjét önmagában járja be. A hazáját is. Mindennek belülre kell kerülnie. Minden érzésért, emlékért, minden megőrzött lombsusogásért, minden halott üzenetéért meg kell küzdeni. Különben csak szavalsz róla, és az mocskos dolog. A szülőföldélmény rádtapad, spirál az idegszálaidon, átpumpálódik a szív­kamráidon. Akkor hiteles, ha megegyezik veled. Tájélmény? Környezetélmény? Családélmény? Könyvélmény? Otthonélmény? Történelemélmény? Szenvedésél­mény? Hiányélmény? Örömélmény? Emlékezettan. Van itt kéznyújtásnyira egy másik emléktábla. Korong utca 6. Itt lakott Jó­zsef Attila 1933-tól 1936-ig. A Korong utca akkor rét volt. Jártam sokat erre. A Columbus utcai ház, amelynek kertjében életem első tizenegy éve eltelt, kétszáz méternyire állt onnan. Úttest nem volt a réten, aszfaltjárda sem, átlósan veze­tett át egy csapás, amit az áthaladók tapostak ki. Elmentem kisgyerekként a Korong utca 6. előtt is. Később tudtam meg, hogy ott, a vasút oldalán kezdődő réten néhány évvel előbb sokat mászkált egy húszéves legény és egy diáklány, ezekből a kalandozásokból nevezetessé lett szerelmes versek születtek, a vasút- kattogás pedig - amit akkor, és tompán ma is hallok - mintha egy eltűnt Atlan­tiszból hozna üzenetet, amely azonban mégis itt van a lábam alatt; a vasút kat­togása el nem múlóan ott hangzik néhány, a magyar költészet legnagyobb művei közé sorolt versben. Mindez belül. A bombatölcsér is az Amerikai út 84-es ház egykori dzsungel­telkén, és nem a tölcsér emlékképe jelenik meg bennem, amikor naponta elme­gyek a ház előtt. A bomba becsapódása előtti sivítást hallom. Az egykori Columbus utcai Rózsakért vendéglő szalonzenekarát viszont nem hallom, hanem látom a kerthelyiség csinos vászonernyői alatt. Elég sokat utaztam életemben. Jártam vagy két tucat országban, három kontinensen. Jól ismerem Magyarország minden nagyvárosát. Voltam lakta­nyalakó, cellatöltelék, megismertem negyvennégyben az Óbudai Téglagyár, nyolc évvel később a kőbányai Gergely utca barakkjait, megismertem az európai kultúra otthonait, elhajóztam a Szabadság-szobor mellett, álldogáltam Cordobában a Mezquita oszlopai között, lépegettem mezítláb a madurai Minaksi szentélyben. Minden fontos, ami megtörtént velem, ami azzá tett, aki vagyok, ebben a néhány százméteres háromszögben történt meg velem, a Columbus utcától az Amerikai útig. És mit kezdesz ezzel? Amit az életeddel. Dolgozunk. Úgy, mint annak a regénynek az alakjai, amelynek az írásszünetében ezeket a mondatokat írom, mint a Talmud-írók, akik üresen hagyták nemcsak a sorok közötti, de a szövegalakzatok, a mondattömbök közötti helyeket is, hogy majd mások tölthessék ki a hiányokat a maguk sorsával, igéivel. Próbálom elképzelni, hogy ennek a szövegemnek is hasonló a tagolása és jönnek majd mások, akik rögzítik a mondataim közötti üres helyeken az életélményeiket. 123

Next

/
Thumbnails
Contents