Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Kántor Péter: Egy darabka haza
Kántor Péter EGY DARABKA HAZA zemben a Duna, a János hegy tömör félgömbje, tetején a sötétben világító piros ponttal, a kilátóval; alatta a budai házak ablakainak fénye este, éjszaka, a Duna-parti lámpasor, a vastag betűs piros Canon- és a téglalap alakú piros-fehér Coca-Cola reklám, meg a Hungária Biztosító neon-kékje, s mindezek hosszú, vibráló fényoszlopai az alig remegő' tükrű fekete vizen. A Margit hídon kivilágított, szaladó fémdobozok és gyönyörűséges, hosszú sárga villamosbárkák. Bal felól a magasba nyúló hármashatárhegyi rádióadó, lejjebb, a várdomb szélén a Levéltár sötétló' iker-tömbje és a Szent Anna torony - de ahhoz már fel kell állni, vagy be kell hunyni a szemem, hogy lássam. És a förtelmes, kék-csúfoló-kékre festett, Pepsi Colát reklámozó kettes villamos idelent, a Balassi Bálint, alias Személynök utcában. Ha tehetem, mindig megvárom, amíg jön egy rendes kettes, egy sárga. De van, hogy nem lehet, mert sietek, és felszállók egy ilyen megszomorított, reklámhordozóvá silányított járműre, hangtalan szidva a Pepsi és ügyfelei kutya istenét. Alattam, eló'ttem: játszótér, most üres. Két sárga csúszda között egy piros; homokozók, fák, mászókák. A tér bal oldalán benzinkút és a híres-szép Biaritz ház, jobb oldalán az Olimpikonok tere, középen a kivilágított fehér oszloppal, bal szélén a félkörívet leíró márványtábla-fallal, ami olyan, mint egy temetó'fal, legalábbis nekem. Akkor kezdték el építeni, amikor apám ágynak esett, amikor még zajlott az olimpia, az 1996-os, és apám a maga különversenyét vívta, csontsoványan, azzal a felülmúlhatatlan szívóssággal, amire csak a legkiválóbb hosszútávfutók képesek, utolsó leheletéig küzdve, míg végül beért a célba. Addigra már felavatták a teret, és azóta mindig áll egy-két ember a márványtáblák eló'tt, olvassák a neveket, a Hajós Alfrédét, az Egerszegi Krisztináét, a többiekét. Ha nincs is kiírva a neve, én mégis úgy érzem, kezdettói fogva úgy éreztem, hogy az egyik márványtábla az övé, só't, valamiképpen az egész tér az apám emlékére épült, az ablakom alatt. Nem is költözöm el innen soha. És az Olimpikonok tere mellett egy másik park, fűvel borított, innenső' csücskében egy hétágú, három emelet magas, mesebeli fával, egy ezüstjuharral, amin ősszel lángolnak a vöröses-sárga levelek, aztán egy éjszaka le hullanak seregestül, nagy aranypalástot formázva a földön. Van egy fényképalbumra való színes és fekete-fehér fényképem erról a tájról: a fáról, a folyóról, a hídról, a parkról, a térről különböző évszakokból és napszakokból, hóval és hó nélkül, hajnalban és alkonyatkor, a felhők mögül kitörő napsugár-pászmákkal, kék, sárga, szürke és vörös éggel, nappal, holddal és madarakkal. A Fehér Ház (a képviselők tanyája) épülete már nem tartozik bele ebbe a képbe. De ha mint régen, a háború eló'tt — ahogy hallottam —, még mindig teniszpályák és jégpálya lenne a helyén, át-átsétálnék napközben a másik szobába, a jobb oldali ablakunkhoz, és mélyen kihajolva figyelném, figyelhetném, hogy pattog a labda nyáron és hogy siklanak télen a fröccsöntött műanyag cipőkkel egybeépített korcsolyák a karcos jég ezüstjén. Jó volna! Talán személyes kárpótlásul az elveszett tenisz- és jégpályák helyett, afölött az ablak fölött, a kinti gipsz-stukkó díszítés egy hajlatában verebek fészkeltek meg; reggel és este, de gyakran napközben is hallani a beszédjüket. Mindig egyszerű 120
