Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Rónay László: Az ember és kora (Pór Judit: Lóháton Rómában - Hubay Miklós: Végtelen napjaim - Poszler György: Fényjelek - Esterházy Péter: Egy kék haris - Somorjai Ádám: Kutatóárok)

vagyok, lehet, hogy nemsokára meghalok, nem halogathatom a végtelenségig, hogy szabadon elmondjam az igazi gondolataimat.”

Az olvasó persze megint tovább gondolja ezt a vallomást, s arra a végkövetkeztetésre jut: bárcsak fiatal korunktól kezdve mindig az igazi gondolatainkat mondanánk el...

Pór Juditról pedig még csak egy valamit: ahhoz is értett, hogyan kell kedvre ka- patni az olvasót. Mintha végigutaztatná velünk Franciaországot, Oroszországot, s a nagy utazás végén kedvesen, előzékenyen így búcsúzik, immár az örökkévalóságból: olvassatok, s útra sem kell indulnotok, mert a jó könyv a legjobb kalauz.

* * *

Hubay Miklós feljegyzései, reflexiói és naplójegyzetei olvastán természetesen Má- raira gondolhatunk, s arra, milyen nyaktörő írói mutatvány: beavatni másokat a gondolatainkba. Tulajdonképpen a műfajban óhatatlanul van valami magamutogatás, még Márainál is — akinek naplói néhol jobbak, mint népszerű regényei, a naplóként is olvasható Föld, Föld! pedig remekmű - érezni néha, hogy - nem tudok jobb kifejezést - „mórikálja magát”. Megvallom: Hubay Miklós könyvét is a tettenérés gonosz szándékával olvastam végig, de „csalódnom” kellett.

Talán a szerencse segített. Először ott nyílt föl a a könyv, ahol Hubay Anda Géza haláláról ír. Megdobbant a szívem: amikor Thurzó Gábort nagy zenei élményeiről faggattam, ő is mindig megemlítette Anda Gézát. Gyűjtötte a lemezeit is, az általa játszott és vezényelt Mozart-zongoraversenyeket. „Ti ezt nem tudhatjátok” - mondogatta hallgatásuk közben.

Valóban nem tudhattuk. Igaz, nem a mi hibánk volt. Hubay Miklós leírja, ha a művész tudta, hogy ő is ott van a hangversenyén, ráadásként mindig ugyanazt a Brahms-darabot játszotta, közös ifjúságukat idézve. Márai meg arról írt, hogy Bécs- ben ugyanaz a Schubert-impromptu szólt a lányos házak elfüggönyözött ablakai mögül, amelyik Budapesten. Akkor még tényleg egységes volt Európa, a magyar értelmiségi éppúgy otthon volt a Lajtán innen, mint azon túl. Volt valami titkos jelszó, amit mindenki értett, s aki ismerte, akadálytalanul kalandozhatott nyugaton. Csak épp nem fegyverével, hanem műveltségével szerzett becsület.

Hubay Miklós egyik utolsó mohikánja ennek a nemzedéknek. Gyakran emlegeti drámaíróságát, s valóban remek érzékkel építi föl kis történeteit, tetőpontjai és konklúziói hibátlanok, „ülnek”. Mégis, mindvégig érezni, hogy többről, fontosabbról van szó. Valaki végre nem a kisebbrendűségi érzését hangoztatja, nem siránkozik, hanem magától értetődő természetességgel - európai. Márainál mindig érezni, milyen szenvedélyesen óvta ezt az európaiságot, ezt a jobbak szövetségéhez való tartozást amerikai éveiben. Hubay Európában maradt, s az öreg földrész közös nyelvét beszéli. Nem a Közös Piacét, hanem Európáét. Egy helyen Szabó Lőrincet idézi:

Mind megvan hát az a tíz vers. Hol! A húsomban, az idegemben, valahol a mirigyeim álmában.

Igen, ők valóban testestül-lelkestül európaiak voltak, s azok is maradtak. S most értetlenül, csodálkozva nézik, amint a következő nemzedékek lihegve loholnak Európa után. Mi pedig aligha csodálkozhatunk az ilyen és hasonló mondatokon: „Most már bevallhatom, odajutottam, hogy a gyomrom felémelyedik, ha valaki kiejti azt a szót, hogy ’etika’meg, morál’...”

88