Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Rónay László: Az ember és kora (Pór Judit: Lóháton Rómában - Hubay Miklós: Végtelen napjaim - Poszler György: Fényjelek - Esterházy Péter: Egy kék haris - Somorjai Ádám: Kutatóárok)
Kosztolányi megvetően mosolygott, utóda émelyeg, ha morálról hall, s látja az erkölcs nevében elkövetett bűnöket. Ide jutottunk. * * * Poszler György nem is mosolyog, nem is émelyeg, hanem a múlt analógiáit felhasználva követi nyomon, hol, mikor tévesztünk utat a jelenben. A múlt számára erőforrás, mérce. Szóljon Goethéről, Vörösmartyról, Adyról vagy Babitsról, érezni, hogy sosem szűk perspektívával szemléli a jelenségeket, hanem beleágyazza őket korukba, majd mértéktartó bölcsességgel válaszol arra a kérdésre, mit adhatnak számunkra, ha egyáltalán vesszük a fáradságot, hogy vallatóra vegyük őket. A jelek azt mutatják, megelégszünk üres közhelyek tűzijátékával, abban a balga hitben hogy az égető társadalmi és ideológiai problémákkal viaskodó eleinket követjük. Ám a múltba tekintve kiderül, hogy ők ezt nem így mondták, s még kevésbé gondolták úgy, ahogy utódaik értelmezik szavaikat. Fényjelek után nyomoz Poszler György; a jelen sötétségéből a múlt nagy gondolkodóit idézve. Szerény alázattal közelít hozzájuk. De tud dühösen és indulatosan is érvelni, ha gondolati zűrzavart érzékel (van mit érzékelnie.) Az olvasót megejti szilárdságával, bátorságával. Nem esztelenül bátor, épp ezért sosem mond olyasmit, ami népszerűén hangzik, de igazolhatatlan. Mindig vannak hitelesítői. S ha meggondoljuk, Babits Mihály például olyan gondolkodó volt, akinek legtöbb meglátása napjainkban is megkülönböztetett figyelmet érdemel(ne). Egyébként nem véletlenül emlegetem Babitsot. Poszler György ugyan Szerb Antalra hivatkozik leggyakrabban. Érthető, neki köszönhetjük Szerb Antal monográfiáját, s nyilván nagy hatást tett szemléletmódjára a hazai és a világirodalom egyik legjobb értőjének nyitottsága, elbűvölő szellemessége. Módszere és egyénisége is azonban inkább Ba- bitsét idézi, aki néha hajmeresztő merészséggel, konzervatív oldalról dühödt elutasítást keltve fogalmazta meg lelke igazságát, s körvonalazta az értelmiség hivatását. Értelmiséginek lenni: hivatás és felelősség. A fogalom az „értelmen” alapszik. A belátáson, a szellemi nyitottságon és az elfogulatlanságon. Aki magát értelmiséginek véli, ezeket a tulajdonságokat kell(ene) képviselnie, bármilyen is a politikai széljárás. így tett Babits is, vállalva a fölháborodást, a sokfelől megmutatkozó gyűlöletet. Manapság nem egyszer keserűen tapasztaljuk, hogy az „értelmiségi” csak a saját és pártja politikai meggyőződését gondolja értelmesnek, vagy pont fordítva: a megbékélés jelszavával összemossa az igazat és a hamisat. S ami igazán bosszantó: tudja, mi az igazság és mi a hamisság. Csak nem meri vagy nem akarja kimondani. Poszler György kimondja, s ezzel olyan példáját adja az értelmiségi létnek, amelynek hiányát fájdalmasan szenvedjük meg. Semmiképpen sem merném állítani, hogy minden vitakérdésben Poszler Györgynek van igaza. De az igazságnak csak úgy lehet a közelébe jutni, ha készségesen nyílunk meg az ellenérvekre is, s alázatosan tudomásul vesszük: nem vagyunk tévedhetetlenek. A Fényjelek írójának magatartása épp ezért oly rokonszenves. Nem érdekek vezérlik, hanem a minél hitelesebb tények megismerésének vágya. S ezzel a módszerével olvasójában azt a reményt kelti, hogy egyszer megint fontosak lesznek a tények, és szemétre dobjuk az igazságnak álcázott hamisságot. * * * 89
