Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Katona Imre: Csongorádi torony tetejébe

napoztunk, róluk ugráltunk vízbe; ez éppen nem volt veszélytelen, de kevés balesetről tudok. Beleúsztunk a gó'zhajók lapátkerekei által keltett hullámokba is. Igazán veszélyesek voltak a nagy árvizek: kevesen tudják, hogy épp Csongrádnál van a legnagyobb alföldi mélység, ezt tiszai kútnak hívják; itt a legalacsonyabb és a legmagasabb vízállás között 9 méter magasságkülönbség van. (Képzeljünk el egy 9 méteres vízoszlopot!) Nemhiába padkagátnak nevezett oldalgátak tartják a víznyomást, só't nálunk még hármas gát is akad, ami igazán ritkaság az Alföldön. Nagy víz idején a nap minden órájában zarándokoltak a csongrádiak árvizet, a gátak épségét nézni. Egyszer mi is felvittük a kukoricagóréba a nyári tűzhelyet, fekvőhelyeket, tüzelőt, hogyha a Tisza városunknál, pontosabban: Tiszára rúgó utcánknál törné át a gátat, a víz visszavonulásáig ott átvészeljünk. Mi gyermekek ezt azért könnyedébben vettük: pl. egyszer is rúgtuk a labdát a padkagáton, persze bele a vízbe; uccu, fel a gátra, és még leguggolva karóval sikerült a labdát kipiszkálni, mielőtt a zavaros áradat elvitte volna. Persze, gyorsan elzavartak bennünket. Feltűzött szuronyú csendőrök őrizték a kétoldali gátat, hogy saját megmentésük érdekében se a városiak, se pedig a nagyrétiek ne szakítsák át a másikét!

Nem véletlen, hogy a csongrádi Kádár Lajos pásztor- és halász tárgyú regényei közül a Kolomp szól a ködből c. önéletrajzi regényének épp a városunk határában, a Tisza árterében fekvő Bukros pusztai árvíznek a leírása a világirodalmi színvonalú. Én csak a város alatt figyelhettem az árvíz fokozatos emelkedését, amikor centiről centire töltötte be a kisebb, majd a nagyobb laposokat, és kilépett medréből... Ember ilyet képtelen volna megrendezni. Én még láttam lóvontatta fahajót; jóval előtte haladt a futár, hogy a vontatókötélre vigyázzunk! Bizony, aki nem lapult le vagy nem ugrotta át idejében, úgy kiterült, mint a béka! A folyó felőli meredek gátoldal betonján kapaszkodás nélkül le-föl futkároztunk, sőt fogócskáztunk, a város felőli enyhébb lejtőjén telenként szánkáztunk. A gátoldal volt a menedéke a régi pusztai növényzetnek, rovaroknak. Kicsalogattuk a pókokat és a tücsköket, és „mini” viadalokat rendeztünk, szárazság idején pedig fűszálra aggattuk a tücsköket, hogy imádkozzanak esőért. Minden bogárhoz értettünk. Emlékszem, hogy a kenguruk módjára nagy zajjal ugráló pattanóbogarakat üvegpohárral lefedtük, hogy belülről körbekopogják szabadulásuk reményben. (Egyszer Zuglóban nyitva volt az ablakunk, beszállt egy ilyen bogár, pattogott a parkettán. Nejem épp akkoriban vesztette el édesapját, valamitől felriadt, a hajnali szürkületben a zaj forrását nem láthatta, és azt hitte, édesapja lelke tért vissza; csak akkor nyugodott meg, amikor papucsommal a bogarat agyoncsaptam. Mivel ő győri lévén, soha e bogár hírét sem hallotta, azt hitte, hogy csak vigasztalásul találtam ki a „mesét”; reggel aztán megmutattam a kis csendháborító tetemét. (íme, mire jó a természetismeret!) Ebből valahogy mindig Csongrád adta a „leckét”: én sarki fényt, Hold- és Nap-udvart és a Napénál kisebb, aranysárga (nem ezüstös!) fényű holdszivárványt, forgószelet, tiszai kis tornádót is csak Csongrádon láttam; egyébként itt a tornádót esőzsáknak hívják, a halászok jól ismerik.

Bár imádtam olvasni, szobai játékot nem sokat ismertem, ellenben kint fogócskáztunk, hunytunk. Eső után egy ideig bámultuk a felhőket, mindenféle alakot képzeltünk beléjük, majd kezdődtek a sárjátékok, s ahogy megszikkadt a föld, a bicskajátékok. (Nem emlékszem, hogy valaha is komolyabban megvágtuk volna a kezünket. Nekem 5 éves koromtól már volt bicskám, csak nagy nehezen tudtam tőle megválni fővárosi egyetemi oktató koromban.) Nemcsak esőben, száraz időben is olyanok voltunk, mint a malacok. Apám eltűrte, mondván, a szervezet ugyanolyan fokozatokban termeli az antitoxint, ahogyan kapja a to102