Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Pintér Lajos: Egy verssor a hazám
xint. Bár legelevenebb koromban, úgy tíz év körül, minden nap volt rajtam valamilyen horzsolás, kisebb seb stb., ritkán lett bajom belőle. Egyszer rozsdás hurokdarab fúródott sarkamba — mindig mezítláb jártunk apám épp nem volt otthon, barátom édesapja igen. Lefogtak, érzéstelenítés nélkül ollóval kivágták az idegen testet, fertőtlenítés után talán csak egy-két napig sántítottam, továbbra is mezítláb... Nem csoda, ha annyi gyermekkori élményem volt, hogy a kamaszkor küszöbén 50 (!) fejezetben foglaltam össze, ilyen tematikus címekkel: tanyánk, a Tisza, úszás és evezés, kerékpározás, utazásaim stb., stb. Nagy parasztrajongó voltam, bérmaapámnak is paraszti foglalkozású unokabátyámat választottam, mindenki más ún. úriembereket. Csizmát is kértem apámtól, csak a kapcával volt mindig gondom. Kamaszkoromban elkezdtem a mondóka-, szólás- és mesegyűjtést, mire bekerültem az egyetemre, már 27 mesém volt Csongrádról, egyetlen mesemondótól. Akkor még nem volt néprajz szak az egyetemen, magyar-történelem-földrajz tárgyakat választottam, de néprajzból doktoráltam. Mindkét szakdolgozatom, valamint doktori értekezésem is Csongrádról szólt. Végül a néprajznál kötöttem ki, jól választottam, de ezt csak utólag látom igazolva. Amikor még Csongrádon gyűjteni jártam, majdnem teljes értetlenség fogadott; Szegedről rendszeresen jártam ki Tápéra is, diáktársaim gúnyosan és sajnálkozva állapították meg, hogy az én „almám” milyen messze gurult apám fájától. Amikor ezt négyszemközt elpanaszoltam neki, csak ennyit mondott: — Örülj neki, hogy apád jól keres, és élhetsz a szenvedélyednek! Én is ezt tenném, ha lehetne. A végén kikötöttem a néprajznál. Amikor apám feljött Pestre, négyszemközt utoljára megkérdezte:- Hogy érzed magad, fiam, a szakmában? Apám és városom, e két „szülőm” jóvoltából tiszta szívvel válaszolhattam: - Szerencsés és boldog ember vagyok... Az is maradtam mind a mai napig! Pintér Lajos EGY VERSSOR A HAZÁM (Tüzeket raknak az égi tanyák) Q okát szenvedett nép bölcseletében olvastam, hogy hét nemzedék a világ. Magam számára ezt úgy fordítom le, hogy az emberi emlékezet hét generációt képes áttekinteni. A magáét és hármat vissza, hármat előre. Dédszüleink, nagyszüleink, szüléink, mi, gyerekeink, unokáink, dédunokáink. E követelménynek úgy-ahogy megfelelek. Dédszüleimig vissza tudom a család történetét. Ami a jövőt illeti, az pedig már csak a hiú ábránd, hogy fiaim felnevelése után unokáim és dédunokáim életébe is betekinthetek, netán besegíthetek. Bizony, a dédunokák életébe beletekinteni, ez csak kevesek kiváltsága. Gabriel García Marquez vénasszonyaié e kiváltság, s a köröttünk guggoló bölcs 103
