Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Katona Imre: Csongorádi torony tetejébe

óriási botrány lett belőle, én meg széliében beszéltem; nagy elégtétel volt ez nekem, mert Horthy épp akkoriban nyilatkozott a földreform ellen, ráadásul általam is felismerhető buta, átlátszó érvekkel. (A népi írókon nevelkedtem.) Nem is békültem meg vele soha. (Mivel Csongrádon volt olyan tengerész, aki Horthy alatt szolgált, meghallgattam az ő kedvezőtlen véleményét is.) Másik ilyen esetem már személyesebb vonatkozású, de ez sem aratott köztetszést. 1947-ben doktoráltam többedmagammal. Az volt a szokás, hogy az esküszöveget az egyik doktorandusz olvasta fel, és a többiek utána mondták. Hárman voltunk bölcsészdoktor-jelöltek, mi kaptuk meg a szöveget, hogy olvassuk át, és egyezzünk meg, ki olvassa fel! Mi azonban az elavult szemléletű szöveget jóindulatúan átírtuk, demokratizáltuk, így került felolvasásra, és az orvosok és más szakosok is gépiesen utánunk mondták. Nagy volt a megrökönyödés! Mint később megtudtuk, „érvénytelen” szöveget olvastunk fel, doktorátusunkat majdnem megsemmisítették, ám a fordulat előestéjén ezt mégsem merték. Ha ezt eddig valahol elmondtam, e „polgári engedetlenség” hallatán inkább fejcsóválás volt a visszhang, mint helyeslés.

Térjünk vissza Szegedről Csongrádra! Mivel apám egy ideig abban reménykedett, hogy majdan nyomdokaiba lépek, hacsak tehette, állatorvoskodás közben mindig magával vitt. Csongrád, majd Vásárhely határát, főként a tanyavilágot alaposan bejártam. Munka közben természetesen segítettem apámnak, fültanúja voltam száz és száz beszélgetésnek, ezeket oda-vissza úton mindig értékeltük. Apám volt az én igazi tanítómesterem, ritkán találkoztam olyan általános műveltséggel rendelkező értelmiségivel, mint ő volt, és a kamaszkori viharok elmúltával, önállósodásommal párhuzamosan a szellemi partnerségből ő lett az én legjobb öreg barátom. Az is előfordult, hogy karácsonyra négy napra hazamentem Csongrádra, és minden közös látogatási tervünk füstbe ment, mert mind a négy napot átbeszéltük.

Elvitt ő engem fokozatosan mind messzebbre is. Hat éves lehettem, de még nem jártam iskolába, amikor átruccantunk a közeli Szentesre. Azonnal észrevettem, hogy az egyik templom tornyán nem kereszt, hanem csillag van, s amikor apám felvilágosított, hogy abba a kálvinisták járnak istentiszteletre, megkérdeztem: — Kik azok, magyarok? Ezt az élményemet nem szívesen osztom meg kálvinista barátaimmal (pedig a legjobb barátom is református volt), mert érzékenyen veszik, holott ez csak abból adódott, hogy Csongrád nemzeti és vallási szempontból egyaránt homogén volt: 97 %-ig magyar és katolikus. Már iskoláskorom előtt megkezdődött tehát a másság megismerése, az önkorrekció, és ez máig is folytatódik: a néprajz alapjairól van szó, enélkül be sem lehet lépni tudományunk kapuján.

Hiába nem volt semmiféle társadalmi képzés az iskolában, engem kicsiny gyermekkoromtól kezdve a kemény valóság nevelt; nem lehettem művészlélek, sehol egyetlen elefántcsonttorony nem magaslott! Egyszer pl. ünnepi ruhában kiküldtek a külvárosi kubikosnegyedbe, szembejöttek velem a munkanélküliség miatt nem éppen virágos kedvű kubikosok. Elrikkantja magát egyikük: - Lükd bele ezt a kis burzsujfiókát az árokba! (Mellettünk jó másfél méter széles, mély árok húzódott, benne zavaros víz hömpölygött.) Ijesztésül néhányan felém is szaladtak, én azonban remek ugró és futó voltam, szinte átrepültem az árok túlsó partjára. Persze, ők nehéz, zsíros bőrcsizmában nem követtek, sőt! Elismerően nyugtázták távolugró teljesítményemet. Otthon aztán értékeltük a kalandot; arra már nem emlékszem, mi volt a következtetés, de arra igen, hogy én soha nem tudtam haragudni a kubikosokra, mint pl. Horthyra, és a gimnáziumban évekig két kubikos származású diáktársam között ültem. Városom „segített”

99