Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Katona Imre: Csongorádi torony tetejébe

még mélyebben is belepillantani a társadalmi feszültségekbe, máig sem feledhetem. 1931-ben volt, hideg januárban, amikor a munkanélküliség miatti elkeseredés a tetőpontra hágott. IV. elemista voltam, mi a többieknél tovább maradtunk az iskolában. Amikor 11 óra körül kirajzottunk, a városháza eló'tt hatalmas tömeg zajongott. Milyen a gyerek?! Azonnal befurakodtunk a tömeg kellős közepébe. A hatóság megelégelte a zajongást, kiállt egy tűzoltókocsi, és a hideg télben az első' sorokat teljes vízsugárral árasztotta el; közben megjelentek a rendőrök, elkezdtek kardlapozni. A meglepett tömeg egymást lökdösve hátrálni kezdett, beletapostak a piaci kofák kosaraiba, vagy feldöntötték azokat, minket is sodortak magukkal. Ha nem lettem volna olyan kiváló futó, talán el is taposnak, de utolsó pillanatban - épp az utcánkban - sikerült beugrani egy kapualjba, ahol végigvártuk az emberáradatot, majd kissé feldúlva tértem haza. Közben hallottuk az elkeseredett hangokat, hogy másnap majd ásóval, csákánnyal térnek visz- sza; komolyan is vettük, de a hatóság intézkedései miatt ez elmaradt.

Mindezek és sok más élmény hatására egyáltalán nem véletlen, hogy az 1950-es években nem csupán érdekből választottam a kubikosság néprajzát, hanem érdeklődésből is; történetüket, életüket és gondolkodásukat nem pusztán esetleges élmények alapján, hanem tudományos rendszerességgel akartam megismerni. Azt hiszem, ez később sikerült is. Művészeknél az élmények költői képekben nyerik el általános emberi kifejezésüket, nálam majdnem minden alapvető élmény tanulmányok sorozatát eredményezte. Csak néhány e dús választékból.

Említettem népközeli gyermekkoromat. Hiába voltam ún. úrifiú, legtöbbször kint játszottam az utcán, s ha valamiért nem, a fél utca bent volt nálunk. Az állatorvosi magánrendelések miatt kapunkat soha nem lehetett bezárni; apámat kedvelték, állandó volt a nagy forgalom, megszokták a gyerekeket is, sőt volt „saját” házi koldusunk, cigányunk és támogatott szegényemberünk is egy egész sereg. A társadalom egésze házhoz jött! Én pedig ismerkedtem, és rengeteget játszottam. Amikor pl. 10 éves korom után gimnáziumba kerültem, azonnal feltűnt, hogy a nagyobb diákok egészen mást játszanak, mint mi elemiben. Saját elhatározásomból vettem egy olcsó, vonalas füzetet, és fejből beleírtam az összes (hagyományos) játékunkat, hogy el ne felejtsem. így lettem önként és ösztönösen néprajzi gyűjtő. Kár, hogy kis füzetkém elkallódott.

Apám példájára már elemiben elkezdtem a tágabb környék megismerését: pl. egy barátommal kimentünk Bukros-pusztára egy katonai hadgyakorlatra, mivel nekünk tanyánk és tanyafóldünk volt, így változatosság kedvéért szívesen látogattam ki a szőlőkbe. (Máig megmaradt „szokásom”, hogy alig tudok étkezést elképzelni gyümölcs nélkül. Egyben viszont nem lettem soha „igazi” csongrádi: semmiféle alkoholt soha nem fogyasztottam!) Egyszer iskolai térképemet nézegetve rájöttem, hogy a körösközi Szelevényen még soha nem voltunk. Délután ketten kerékpárra pattantunk, meglátogattuk a közeli falut; bár még csak IV-es elemisták voltunk, turisztikai módszerességgel néztük meg a látnivalókat; a csodálkozó és faggatózó helybeliekkel elbeszélgettünk. Sem az időt, sem a távolságot nem tudtuk jól megbecsülni, az utolsó komppal surrantunk haza, megkérve az ismerősöket, hogy apámnak ne szóljanak. Eltelt néhány hét, apám érdeklődve kérdezte: - Na, hogy tetszett Szelevény? Mindent megbeszéltünk. Soha ilyen szemhatár-tágító önkéntes akciómért nem kaptam szemrehányást, lekezelést, sőt, inkább segítő támogatást.

Állatorvosi „szolgálataimból” az lett, hogy nekem nemcsak az emberek, hanem az állatok is valóságos barátaim voltak. Udvarunk hemzsegett a különféle háziállatoktól, sőt néhányszor még tolvaj szarkánk is volt; egyszer pedig egy

100