Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Kabdebó Tamás: Csanádnál a Duna
mutandis, rólam azt híresztelik, hogy Baján vagy Pesten láttam meg a napvilágot. Ám a jó Kristóf valójában Arenzanoban, egy kis Genova melletti (akkor) falucskában született, míg jómagam, bár éppenséggel Pestre vitt a gólya, valójában Baja-vidéket vallom pátriámnak, s e várostól északra fekvő Veránka szigetét legősibb hazámnak: itt fogantam, az Úr 1933-ik esztendejében. Bohó és balga emberek azt hiszik, hogy minden víz egyformán csorog, minden folyóvíz egyformán beszél. Ám, aki megtanult Dunául, (felismeri a nyelvét, mint a kisbárány a nagy nyájban az anyja bégetését), az megismeri a Duna - mondjuk így: az adott Duna-szakasz sajátos hangjait. A sziget csücskén minden nagyobb kő személyes ismerősöm volt. Egyeseken állva pecáztam. Mások közé a fenékhorog kitűnő karóját illesztettem. Egy vízközeli lapos kőről fejeseket ugráltam a forgóba - kilenc méter mély volt itt a víz — egyszer kedvtelésből, másszor azért, hogy apám leakadt dobóhálóját fölhalásszam. Ez a kő 1937-ig dédnagyapám vízparti nyaralójának az alapozásához tartozott, a jégár lazította ki, sodorta idáig. Mindebből az is következik, hogy a régi erkélynek újjá kellett születnie 1940-ben, majd tizenegynéhány évvel később egyesülnie kellett egy új épületszárnnyal, az állam nevében. A víz tehát jön, a kövek szakítják, olyasféle sirrenéssel, mint amikor a varrónő selyemszalagot futtat az olló élén. Máskor a haragos Duna-hab csapkodja a köveket, tiloló asszonyok módján. Lejjebb, az agyagos partnál — mit olyannyira kedveltek a kecsegék — szortyog a víz, ahogy az agyag lyukain futtában ki-be jár. Tőlem északra, a Búvár-szigeti zátony hártyás lábát csendesen simogatja Danubia, a hang, amit hallok, a méz csorgásához hasonlatosan a belső fülnek szól. Ám „honnan kicsi szellő ég vándora jöttél?” súgni kezd a szélhajtotta víz, s a part lombjába (télen a kopasz ágak közt sivít) suhogni próbál mind, s e hangból még kihallik a felvert madarak csipogása, csivitelése, cserregése, vijjogása s lesz az összhang Duna-kórus polifónia. Oh, igen, télen a jégtáblák zörrenését is hallom, tavasszal látom a barkanyáj miriádjait, nyáron szimatolom az elfogyasztott halpaprikás még ácsingózó illatát, ősszel a pirított szalonna és a rőzseparázs nászának orrtanúja vagyok, talán így pontosabb: a Duna-nyelvet szünesztetikusan hallom-látom-szagolom- tapintom. Az ízleléssel már baj van. Ami még a háború korábbi éveiben is főzésre alkalmas volt, a Csanádi Duna-közép vize, az most a fekáliáktól és a vegyszerektől beteg. Ha a Temzét meg lehetett gyógyítani, a Duna is felépülhet! Becsukott szemmel emberi hangokat is hallok, s ott vagyok, hat generáció közepén a Duna innenső vagy a túlpartján, olykor a kompon vagy a csónakban. Csak most hallom vidéki, bácskai akcentusukat, amikor velük voltam, nem észleltem, hogy magam is így beszélek. Ám az ötödik és a hatodik generáció szavaiból kikopik a zárt e, eltűnik az ő-zés, elhullanak a sajátságos tájszavak, szóhasználatok, hogy piarcra megy az asszony, meszetet olt a férfiember. Az épületek, tárgyak túlélik az embert. Igaz, a Weber nyaralót felrobbantották a németek, Kubinszky házát elvitte az árvíz, de a Merz nyaraló új fényében ragyog és a Szivattyú menti ház új szárnyába beleépítették a több száz éves bükkfa megmaradt törzsét, alsó ágait. A fenékhorog betiltása után újjáéledt, a kece és keszegfogásra a régi bambuszbotok alkalmasabbak, mint az új üvegcsodák. Azt hinnéd, vannak abszolút szép dolgok a világon, mint a Táj Mahal, vagy a Mona Lisa. Kultúr-reflexeink láttatják ezeket gyönyörűeknek. A legszebb, amit én valaha láttam, az az elsötétítés egyébként félelmes idejében a Csanádi Duna fölötti égbolt volt, ami, sok évvel később, egy 1978-as augusztusi éjszakán - amikor egész éjjel halásztunk — ugyanúgy tündökölt. (A halványabb csillagok fényét a hajnalban fogott süllő pikkelyeinek csillogásához mértem.) A Parádi Fok 95
