Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Kabdebó Tamás: Csanádnál a Duna

alatt, a veránkai sziget felezőpontján, ahol megálltunk, az álmos Dunában megmártóztak a csillagok. A lentnek és a fbntnek ezt az ezüstfonalú kötését, az univerzum áldásként ránk mért harmóniáját lássam, amikor meghalok.

Itt be kéne fejeznem, de nehéz abbahagyni. Lelőhetetlen magasságban gombostűnyi repülőgépek falkája húz az égen, lent bonyolódik a szentistvánnapi ünnep, szemben megáll a lapátkerekes személyhajó a stégnél, meredezik a szivattyúház kéménye, villognak a révcsárda fehérre meszelt falai.

A révészlegényt Dunába lőtték az oroszok. Házunk előtt lövészárkot ástak a magyar honvédek, a túlpartról kifüstölték őket. A német katonák nem tudtak evezni, tízéves fejjel én szállítottam át őket a Holt-Dunán, a Reitmann-fokig. Házunkat két aknatalálat érte, stráfkocsival, utána kötött tehénnel menekültünk az erdészházba. A legjobb angol rádióprogramot az ELHAGYOTT SZIGET HANGLEMEZEI-nek hívják, elképzelt szigeten egy elképzelt évet tölt a megkérdezett. Valóságos dunai szigeten egy háborús, majd elcsitult évet töltöttünk, külső-belső térképét úgy ismerem Veránkénak, hogy ma sem tévednék el a töltések, léniák, kocsiutak hálózatában. Megdézsmáltam a gyümölcsöst, vadkacsatojásokat hoztam a kotlós alá, megtanultam apámtól az ehető gombák nemeit, a tavi halászat módjait, a sulyomszedés gyönyörűségét és nem viszket már a rüh, amit a tóban kaptam, sem a kullancsok, amiket petróleummal kellett kiebrudalni, sem a szúnyogok ezernyi csípése. Nagyanyám szerint az Isten megteremtette a Duna menti paradicsomot, de hogy el ne bízzuk magunkat, hozzáteremtette a szúnyogot. „Mosquito City”, mondta egy angol barátom erre a tájra, mely számomra a haza szíve.

Juhász Ferenc egyszer azt mondta Horváth Elemérnek: „Amikor 1956-ban elmentetek innen, kiléptetek a történelemből”. Ez aligha igaz. Sem Mikes Kelemen, sem Kerényi Frigyes nem lépett ki a történelemből — ez lehetetlenség, hiszen bárhol is cselekvő vagy szenvedő részei vagyunk — ők és mi a tájból léptünk ki. Nem a távol vonzott, a politika taszított. Én talán a révészlegény sorsára jutottam volna, ha itthon maradok.

A hatvanas években apám haldoklott Baján, a hatalmak hazaengedtek egy hétre — azután 12 évre kitiltottak ismét. Viszontlátva a Csanádi Dunát, ismét megúsztam a nagyforgót, ezúttal az októberi hűvösben, majd megszárítkoztam az öreg Tokody házában, a Vén-Dunának hívott Holt-Duna fölött, amit a térképészek Rezéti Dunának neveznek.

Hová tér meg a vándor, ha napja leáldoz?

A Léthe felé vezet vajon ez a lét? Jártam a dzsungelekben, eveztem a piránáktól nyüzsgő Potáró folyón, láttam, hol ült fatörzsből vájt kenujába az öreg indián, hogy a szírt fokán a vízesés lesodorja tán; mindez lényeges volt, de alapvetően kaland; vitorlázás a Temzén,

hajóút az Amazonon. Itt írhonban pisztráng jár, a tengerben lepényhal és tuna, idekint nincsenek pontyok, süllők, kecsegék.

Hajh, itt leszek tán haleledel, Brayfok alatt, avagy visszafogad marodra az ódon Vénduna?

(Csónakom alját nyaldossák a locsogó habok, eleget verseltem, mostantól hallgatok.)

96