Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Szalay Károly: Arcok törött tükörben

múlt héten szőnyegbombázást kapott Hamburg, az a kerület, ahol a családom lakik, azóta sem kaptam hírt felőlük. Nekem a háború véget ért.

Megmutatta a karóráját. A vastag és széles bó'rszíjon kicsi kerek medalionok. Az anya, illetve a feleség és a két szőke kislány. Rábökött az egyik képre és azt mondta:

— Hilde. Olyan idó's, mint a maga húga. Ha még él.

Aztán otthagyott, a tolmácshoz fordult, aki közölte velünk: nem várnak tovább, magukkal viszik a kislányt. Megmutatja nekik Oszkár hivatalát.

Oszkárra jellemző', hogy évtizede mindig ugyanazon az útvonalon jött haza ebédelni, most az egyszer, amikor a katonák vártak rá, hogy letartóztassák, a Zimay utcában. Rögtön feltűnt neki a katonai kocsi és azt is tudta, a parasztok, akik ott laknak, nem valószínű, hogy fölkeltették a megszállók érdeklődését, barátkozni pedig bizonyosan nem barátkoznak velük. Az a kétes egzisztenciák szokása.

Meglépett. A kislányt viszont magukkal vitték túsznak. Nem tudhattuk, ki rejthette el Oszkárt, ezért széltében-hosszában terjesztettük a városban: addig nem kerül elő a kislánya, míg Oszkár nem jelentkezik a németeknél.

A László Károly utcában. Ott volt a pincében a lánya is.

Három teljes napig nem akadtunk Oszkár nyomára. Azt, hogy végül is eljutott hozzá a hír, onnét tudtuk meg, a negyedik napon hazatért Lonci, átfázva, legyöngülten, összetörtén, életre szóló betegséggel.

Még mindig Oszkár

Nem volt elég a hét sebesülés, a négy évi frontszolgálat, a náci fogság, 1945 után (azt hittük fölszabadulás, egy fenét), kétszer fogták le Oszkárt. Először még Rajk égisze alatt. Igaz, hamar elszabadult, másodszor már az AVH vitte el. A László Károly utcába, a nácik által lakályossá tett alkalmi börtönbe. Vagy kihallgató házba.

Nem kínozták, csak néha tessék-lássék megpofozták. Most nem följelentés alapján vitték el. Tudták, hogy a németektől Faragho, a főispán, az ahspán, néhány magasrangú katonatiszt segítségével szabadult ki - a csendőrök fogdájába, ahol mégicsak a barátja, Faragho vezérezredes, a csendőrség országos főfelügyelője volt a legfőbb főnök. Nem akartak kevesebbet ezek a fővárosi, meg vidéki ávéhások, egy kecskeméti nem akadt közöttük, csak azt, hogy az általuk kitalált összeesküvést ismerje be, természetesen mindazok ellen, akik annak idején segítettek rajta. Ebben az egész álkommunizmusban az volt a legmeglepőbb, hogy nem ismerték a lovagiasság, a tisztesség, a hála fogalmát. Oszkár ismerte.

Először fölajánlották neki, hogy szabadon engedik kis idő múlva, ha beismeri, részese volt az összeesküvésnek. Lekvárokat nem nevezhetnek meg, őróla mindenki elhiszi, hogy szembe mer fordulni a hatalommal. Aztán azt mondták: jól van, nem vett részt az összeesküvésben, csak éppen állampolgári kötelességből följelenti őket, mert be akarták szervezni. Kit szervezzenek be mást, ha nem a vaskeresztes, párbajkrakéler úri fiút, a bankárcsemetét, az állampénztári igazgatót.

Két pofozás között végre megígérték, hogy azonnal kiengedik, vagy szó nélkül halálra kínozzák. Oszkár válaszra sem méltatta őket.

Végezetül, de már legalább három-négy hét puhítás után, hogy bennfogták, (s vele még azt is közölték, hogy abban a pincében ül, ahol Loncit tartották a németek), fölajánlották Oszkárnak, ha mégis aláírja a jegyzőkönyvet, Svájcba viszik gyógykezeltetni a lányát. Állami pénzen.

Oszkár szeme sem rebbent.

Az Uzsoki-szorost, Isonzót és náci fogdát is megjárt hadirokkant, (haslövése is volt), keményebbnek bizonyult a vallatóknál.

Az egyik tiszt megkérdezte:

— Mondja,Oszkár! Elgondolkodott azon, hogy maga nem kellett a náciknak és nekünk sem kell? Ugye belátja, magában van a hiba!?

92