Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Szalay Károly: Arcok törött tükörben
A német megszállás alatt, pirosra dagadt képpel tértem haza az iskolából. Oszkár rögtön észrevette. — Visszaadtad? — kérdezte. — Nem — vallottam be szégyenkezve, - többen voltak, nagyobbak, erősebbek. Oszkár rosszallóan csóválta meg a fejét. Ebéd után az íróasztalához lépett, a bezárt kisfíókból elővett egy ezüstözött belga forgópisztolyt, kivette a tárból a golyókat, lereszelte a kúpjukat, újra megtöltötte a tárat és a kezembe adta a fegyvert. — Ha még egyszer megtámad valaki, hasbalövöd. Vagy még jobb, ha a térdére célzol. Végül is országos bajnok vagy. Ez a belga browing fontos szerepet játszott Oszkár életében. Szeretett ágyban reggelizni. Ha azonban Nuska nem pontosan úgy főzte meg a lágytojást, ha túlpirította a kenyeret, vagy ha vékony volt a tea, Oszkár elővette szépen komótosan a pisztolyt az éjjehszekrényről, s az ágya fölötti plafonba lőtt. A plafont ugyan mindig kitapasztották felette és lefestették, de a tartódeszkákat nem cserélték, ezért tilos volt a padláson arra járni, mert könnyen beszakadhatott. Be is szakadt egy tolvaj, amíg távol voltunk, hónaljban beszorult a lyukba, s a rendőrök kapálózó lábainál fogva ráncigálták le - hogy kipihenendő fáradalmait, fogdába vigyék. A főszerephez a pisztoly egy utcai randalírozáskor jutott. Oszkár barátai közé tartozott egy zsidó cipőgyáros, akit a fölhecceit, jobbára zöldségesföldek és szőlőskertek dézsmálásából élő-élősködő csürhe szidalmazott az utcán. Csak éppen ott tévedtek, hogy nem vették figyelembe, Oszkár éppen akkor vált el tőle, s visszafordult a kiabálásra. Azonnal a levegőbe lőtt, és a legalább tíz-tizenöt támadót végigkergette a városon. Hetekig erről beszéltek a polgárok. De meg nem lepődött senki, az esemény beleillett Oszkár legendájába. A barátok mindenesetre vettek neki egy modern, fekete automata pisztolyt, markolat- tárasat, újabb csetepaté esetén gyorsabban lehessen újratölteni. így került az ezüst browning használaton kívülre, az íróasztalfiókba. És az én zsebembe. A belga Browing Gerhard Radtke 1944 júbus vagy augusztus havában német katonák lepték el a házunkat. Egy hazai sváb volt velük tolmácsként. Apámat keresték, tudták, hogy pontosan tizenkettőre hazatér ebédelni a hivatalból. A két gépkocsit, amin jöttek, egy mellékutcában hagyták, sejtve, ha Oszkár katonai autót lát a háza előtt, meglép. A németek udvariasan viselkedtek. Átkutatták a lakást, de semmihez nem nyúltak, anyámmal rakatták ki a fiókokat, üríttették ki a szekrényeket, amíg Oszkár frontharcos és hadirokkant egyenruhájáig eljutottak, azon meglátták előbb a kitüntetések szalagjait, majd egy fiókban az elsőháborús emlékérmeket, s kitüntetéseket, köztük a német vaskeresztet. Ez a vaskereszt különösen parancsnokukra, Gerhard Radtke őrmesterre hatott, láthatólag. Félrehívott, hogy a tolmács ne hallja.- Ért valamit németül?- 1944. március 19-ig németet tanultam a gimnáziumban.- Értem - bóhntott. - Hálátlan emberek maguk magyarok. Itt van az apja. Német vaskereszttel. És összejátszik a zsidókkal.- Nem mind vagyunk hálátlanok. Például az sem hálátlan, aki nyilván följelentette Oszkárt.- Való igaz. Följelentésre jöttünk ide. De éppen ez az. Az ellenséges országokban aránylag több volt a följelentő, mint itt, ebben a szövetséges országban, amelynek a németek mindig a barátai voltak. Nekünk köszönhetik azt is, hogy egy aljas békét, legalábbis részben, korrigáltunk... Ausztriában kezdtem, 1938. március 14-én, és azóta csak szabadságra mentem haza. Hamburgba. Én tudom, hogy az eredetileg ellenséges országokban többen vannak mellettünk, mint itt. De az a kérdés már nem is érdekel. A 91
