Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Szalay Károly: Arcok törött tükörben
Pedig Jászberényben született. A helybéli főgymnázium sokgyermekes, kódusszegény latin-görög szakos tanára volt az apja. Operabolond, gyermekei neve: Aida, Klára, Hortenzia, Leona, Klotild, Margit, Sára, ha kihagytam valakit, az csakis Genovéva vagy Azucena lehetett. Mindenesetre ő volt az első fiúgyermek, potenciáhs hó'stenor vagy basszbariton. Carlos, Fülöp, Juan, Siegfried, Votan, Manrico? - találgattak a családtagok. Netán Fausztusz. A klasszika filológia tanárának a logikája azonban azt diktálta, a fiúk remélhető névsora kövesse a már meglévő lányokét és kimondta a megfellebbezhetetlen ítéletet: Radames. Ez azonban már sok volt a jóból. A rokonok élénk fantáziája elképzelte, valakit Radamesnek szólítanak a Jászságban! A tiltakozások és rábeszélések felbosszantották és sértődötten legyintett: ha tinektek nem felel meg egy győztes hadvezér, akkor legyen a fiam apród, az Álarcosbálból. Oszkár és punktum. Az operahősök és hősnők sorjázása sajnálatosan megakadt, mert előbb az anya, azután a kreolbőrű, fekete, göndörhajú apa távozott az élők sorából. Leona és az óvodáskorú Oszkár Kecskemétre került, az anya bátyjához, a család többi tagja, nagyocska lányok, szétszórattak a Monarchiában. Az örökbefogadó bankelnök és persze az anya is, őshonosnak számított Kecskeméten. Még- a 17. század végén menekültek az elődök egy török pogrom elől — Tesszalonikiből — a mezővárosba. Ősi kereskedő család, szőnyeg, posztó, keleti ékszer, műtárgy. A kecskeméti törzs egyértelműen rőfös volt. A híres pesti Haris família, amely birtokolta a fél Duna- partot (Haris-köz) odaadta inasnak Konstantin nevű reménységét, aki azután ott is ragadt. Nem tudni, azért-e mert beleszeretett Kecskemétbe, vagy a titokzatos görög szépségbe, ősanyámba. Sírköve máig is megvan, azt hiszem a görög templom előcsarnokában: Itt nyugszik Konstantin Haris Előbb mint hű bolti segéd Utóbb mint hű házibarát. A görög hexametert nem írom ide, ez amúgyis csak a családi iratokban szerepel. A ház, ahová Oszkár beköltözött mint a nagytekintélyű bankelnök nevelt fia, a Gyenes térrel szemben állott, a hajdanvolt ártézi kúttal is átellenben. Ez volt a város egyetlen iható vízforrása, az udvari kutak édeskés vize élvezhetetlen volt, „közelvíznek” hívták a lakók. Hordóhasú lajtos kocsik szállították a vizet és mérték ki az utcasarkokon. Az egyik céget Ez is, az is, amazis, a másikat Esse, asse, amasse néven emlegették. Ha Oszkár kinézett az ablakon, jobbra láthatta a piaristák kolostorát és barokk templomát, balra a görög egyházat, amit menedéket talált ősei építettek. A dögcédula Oszkár tehát őskecskeméti volt. A várost soha önként el nem hagyta. Legföljebb csak Salzburgba ugrott el egy operaelőadás erejéig, Bécsben operettet nézett, Velencében a Lidón napozott hétvégeken. Pestet utálta. Vérbeh monarchiapárti aranyifjú volt, a hetvenes években meg is szólaltattták a bécsi televízióban, (akkor nyolcvan fölött járt jóval), ott tudták, hogy múltból és monarchiából visszamaradt „kövület”, kuriózum. Pedig Oszkár meghalt az első világháborúban. Nem volt untauglich, rögtön elvitték tehát katonának. Kóborolt harctérről-harctérre. Uzsoknál izzott a puskacsöve a sok lövöldözéstől. Hét háborús sebesülést szedett össze a tíz - korábbi — párbajsérüléshez. Hónapokig feküdt sárban, esőben Isonzónál is. Nem lehetett mégcsak föl sem térdelnie. A szembenlévők rögtön golyózáport zúdítottak a legkisebb mozgásra. Jártam azon a helyen. Goríziai költőbarátom kivitt oda, s nagyjából azt a pontot is meghatározta, ahol Oszkár hónapokig heverészett. Fehéres, lapos sziklák, szegényes növényzet, jobbára mohafélék, és széles, majdnem mindig kiszikkadt, tócsás vízmeder. Egy borongós őszi napon aztán visszajött a levél a frontról: a címzett ismeretlen helyen tartózkodik. Majd egy vastag boríték, Oszkár dögcédulájával, két ujjnyi széles, 89
