Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Szekér Endre: Az én szerelmes földrajzom
Szekér Endre AZ ÉN SZERELMES FÖLDRAJZOM egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, rémest, édeset: Mint aki a sínek közé esett..." (Kosztolányi Dezső) zabó Zoltán Szerelmes földrajz című könyvében vall a hazáról, a szülőföldről, mely nem történelmi, politikai jellegű; nem kötó'dik államhoz, politikai párthoz. A hazáról, a szüló'foldról alkotott első' képünk: egy hegyhát, víztükör, patakcsobogás, utcasarok, ismerős emberek. Jules Renard szavait idézi a hazáról: „Három vagy négy ház, épp annyi föld és víz, amennyi a fáknak kell, a gyermekkor néhány halovány emléke, melyek hívásunkra készségesen előjönnek, mily egyszerű mindez, a haza!”. Szabó Zoltán és Jules Renard szavai teljesen hitelesek. Bennem is a gyerekkor emlékei jelennek meg először, de bonyolulttá teszi a szülőföld pontos meghatározását néhány körülmény, így a világháború is. Budapesten születtem. De Edesapámék Szolnokon laktak, és Édesanyám csak a szüléskor került egy pesti kórházba. Születésem után nem sokkal Szolnokra vittek szüleim. Tehát Szolnok az egyik „szülőföldem”, „szülővárosom”, de nem kizárólagosan. Szolnokon — mint kisgyerek, óvodás és kisiskolás — éreztem először a gyermekkor óvó ölelését, édes gondtalanságát, de ebbe már azonnal beleszólt a kor, a komor és komoly történelem. Szörnyű bombázásokat éltünk át a pincében, láttam a lebombázott pályaudvart és a főtéren a roskatagon átmenő katonákat, sebesülteket. Tudtam én is kisgyerekként a zsidóüldözésről, a kirakatüveg mögé helyezendő „keresztény” kiírásról (s azt is tudtam, hogy Édesapám sohasem szakította meg a kapcsolatot régi zsidó barátaival, akik ezt később „hivatalosan” is igazolták neki). Kimentünk az állomás előtti utcához, ahova a bombatámadáskor a légnyomás röpített egy vagonkereket - kidöntve a ház falát. Sok mindent feledtetett a gyerekkor világa: tiszai fürdésekre, baráti játékokra, zongoratanulásra, kuglizásra, „komoly” ünnepekre, gyerekzsúrokra gondolva. Az egyik gyerekkori fotón látható a fiatal Vattay Elemér, a mai fotóművész. (Milyen jó találkozni, beszélgetni kisgyerekkori barátainkkal!) A háború megváltoztatta az emberek életét: a felnőtt férfiak katonák lettek - így Édesapám is —, sokan a front közeledtekor „menekülni” próbáltak, szélsőséges pártokról hallott már a kisgyerek is. S mind erősebb lett a veszély, gyakoribb a bombázás a Ti- sza-híd és az állomás miatt, a háborús félelem mindenkit megrettentett. Gyermekkorom igazi édenkertje: Nagyanyám Kecskemét melletti háza, kertje, szőleje, földje. Almaim világa ez: unokatestvéreimmel az ottani erdőben jártam, fára másztunk, mintha az repülő lenne, egy kis „tavunk” is volt (de ez nem nagy, igazi tó volt, hanem kisebb vizes terület). A hatalmas nyárfák közt volt az úgynevezett „vők pihenője”, az Eöt- vös-lányok férjeinek szánt kis asztal, padokkal. A fa kérgébe - mint a Cocteau-versben - szerelmes szíveket, monogramokat, vallomásokat véstek. Egyre máig emlékszem: Adinak vallott szerelmet Édesanyám testvére, a korai fényképeken rám hasonlító fiatalember, aki az első világháború után halt meg akkor szerzett súlyos betegségében. Adi - természetesen nem Ady volt, a költő, hanem egy késó'bb általam is megismert tisztes nagymama. Nagyanyám szőleje nem messze Kecskeméttől Belső Ballószögben volt. Akkor még a hajdani betyárokról is hallottam - (manapság azonban sokkal többről írnak az újságok, hallhatunk a tv-ben): a ballószögi ház ajtaján magam is láthattam a támadó betyár fejszecsapásait. Dédanyám nem ijedt meg a betyártól, az ajtón belül lévő székre ült, segítségért kiabált, mintha lett volna valaki a közelben. Aztán Nagyanyám borát „megtisztelte” a borkereskedő később, mert ezt írta fel a hordókra és a vagonra: báró Eötvös Jánosné uradalma, Helvécia. Akkor még jobban ragaszkodtak az igazsághoz: Nagyanyám tiltakozott, 85
