Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Szekér Endre: Az én szerelmes földrajzom
hogy ő nem báró, nincs uradalma, s ez nem Helvécia. De a ravasz borkereskedő megnyugtatta Nagyanyámat: ez igaz, de ó't akkor is Eötvös Jánosnénak hívják, és Helvécia sincs messze. 0 pedig e kis „csalással” több pénzt kap a borért. Proust Az eltűnt idő nyomában című regényének híres részletében a combray-i gyermekkort idézi fel a madeleine-sütemény ízérzékelésével. Ez nemcsak a prousti regény emlékidézése, hanem csaknem minden ember életében előforduló gyermekkori pillanatok felvillanása és maradandó értékként való megó'rzése. Nyáron a ballószögi ház eló'tt Nagymama csodálatos ízű aszalt gyümölcsöket szárított nagy lapos kosarakban. Annak a kis cipónak az ízét sem tudom elfelejteni, amelyet Nagymamám sütött nekem a kemencében. Az évtizedekkel ezeló'tt, kisgyerekként kóstolt különleges szőlőfajták csodálatosak voltak. Párjukat hiába keresném a piacon. Nem ok nélkül kaptak különféle gyümölcsfajták nemesítéséért okleveket, melyeket ott láttam a veranda falán. (A híres szóló'nemesítő Hankovszky Zsigmond nagybátyja volt Nagymamámnak. Az ő házából, illetőleg háza helyén létesült a mai Kiskunsági Nemzeti Park központja.) A gyerekkori ízek és álmok „szociográfiai” hitelességű fejezete kötődik Hankovszky Zsigmondhoz. Amikor egyszer Nagymamát gyerekként elkísértem Hozzá, meteorológiai feljegyzéseiről beszélt. Az „ízek paradicsomához” kapcsolva szólni kellene a különböző gyümölcsök felejthetetlen színéről, ízéről, frissességéről, illatáról stb. Ott Ballószögön természetesen — fáról ettem a gyümölcsöt, a forró homokon a szőlőlevelek árnyékában lépkedve kerestem a jobbnál jobb szőlőt. Ez „királydinnyés homok” volt. A gyümölcsök fajtái is mások voltak. Micsoda körték, almák mosolyogtak ott ránk! Nem felejtem azt a ház előtti fát, melyen eprek voltak, faeprek. Csodálatosak. A mai gyerek az epret csak mint földiepret ismeri. Ezt a gyerekkori édent elsöpörte a kor. Csak az emléke maradt meg. De nemrég a kecskeméti piacon még találkoztam egy idős nénivel Ballószögről, aki Nagyanyámat is ismerte. Melyik az én szülővárosom? Budapest? Szolnok? Kiskunhalas? Kecskemét? Ebben a há- ború-kavarta években több is van, de ha egyet kellene beírni egy mennyei ügyiratba, számot vetve ifjúságunkkal, férfikorunkkal - csaknem Hajnali részegségben, mint Kosztolányi versében —: Kecskemétet választanám. Azt a nagy titkot, melytől fel-felkiabált Kosztolányi, hogy az égben bál van, s a mennynek tündérei hajnalban titokban hazamennek, „fényes kőrútjain a végtelennek”, - itt tudtam meg. Kecskeméten jártam gimnáziumba, itt érettségiztem, itt jártam diákbálba, itt követtük el a szokásos diákcsínyeket. Pl. április elsején a fiúgimnáziumból átmentünk a leánygimnáziumba az Újkollégium épületébe — nagy botrányt okozva. Itt hallottam érettségi előtt egy búcsúbeszédben — Szabó Adorján igazgató úrtól — Tóth Árpád szép verssorait: „Én már öregszem, / lomhán verekszem, / Fáradt fejem lehajtanám; / Ragyogj helyettem, / Te sok gyerekszem, / És szebben, mint én hajdanán!”. Az iskola: a kecskeméti Katona József Gimnázium egy életre elkísért, diákként, évtizedeken át - tanárként. így a szülőváros és iskolája nagyon sokat adott. Nem ok nélkül szoktunk újra meg újra Ady verseire hivatkozni. „De innen hoztam, amit hoztam,” — idézhetem Ady A visszahozott zászló című versét. Az iskolaépület, az Újkollégium vagy a másik épület a Dózsa György úton - természetesen csak a holt falak, kövek. Az iskolát a diákok és a tanárok teszik élővé. Ma is szeretettel gondolunk a már elhunyt tanárainkra, így a példát és igényességet mutató Szőts Rudolfra, akiről Bölcs István barátom, iskolatársam emlékezett a temetőben. S a rádióban is. Él még dr. Bánhidi Zoltán tanárunk, aki a pesti egyetemen tanított mint kandidátus, nyelvész. Mándy Iván írásaiban nagyszerűen örökítette meg a pesti bérházak világát, belső udvarait, különös alakjait, mindennapi tárgyait. Mándy szerelmes földrajzához hozzátartozik a bútor, a ruha, a romos fal és a mosdó is. Igen, velünk együtt éltek és élnek, vagy tűnnek el a régi komódok, ebédlőszekrények, báli meghívók, régi levelek, könyvek, fényképek. De felejthetetlenek a nagyobb terek, utcák is. Szabó István filmrendező beszélt arról, hogy miért szereti Kecskemét főterét a sok templomával, kávéházával, mely arra utal, hogy itt hajdan — és talán most is — megértik egymást az emberek, a különböző felekezetű itteni lakosok, és találkoznak s beszélgetnek egymással. Bevallom, én is ezt éreztem évtizedeken át, amikor átmentem a csodás-szép főtéren a gimnázium felé, hogy óráimat megtartsam. Mindig észrevettem ezt a környezetet, sohasem mentem el mellette „vakon”, mindig szépnek láttam és látom. Egyszer Weöres Sándorral és Károlyi Amyval mentünk este az Aranyhomok étterem felé, és a költő megállt a félhomályban, a félig megvilágított Lechner 86
