Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán
jelenségét pillantottuk meg. Mintha soha nem látott vidéken ébredtünk volna, vagy legalábbis egy egészen más tájon, mint ahol aludni tértünk eló'zó' este. Néhány mérföldnyire előttünk jókora tó terült el, félig belevészve a szürke ködbe. Rögtön a kocsishoz fordultam, s megkérdeztem, miféle tó az ott, hogy kerül oda, amikor a térképen nem is szerepel: jót nevetett rajta, s végre szembe jutott, hogy hiszen a délibáb országában járunk. S csakugyan, a tó délibábnak bizonyult, ahogy közeledtünk feléje, a víz eltűnt, s ismét a már jól ismert száraz síkságon találtuk magunkat.” Hogy milyen száraz lehetett ez a síkság, arról fogalma sem lehet egy pannó- niai embernek. A aszály sűrűn sanyargatja Barbaricumot. Az 1990-es évek közepét Kipcsakisztánban megélt kunok különösen mély beleérzéssel olvashatják Tompa Mihály versét, amely az egyik legnyomorúságosabb esztendőről, 1863-ról szól, s a mű címévé is az évszámot emeli: „Csapástól most a föld kietlen! / Az élet érverése áll, / Vénség az ifjú kikeletben, / A termő nyár ölén: halál, / Melyben, mi él még, sorvad, elvész...” Ez a kegyetlen vidék megedzi az embereket. A puszta végtelenül tágas. Ismerek a határban néhány helyet, ahol megáll- ván a látóhatár széléig szaladhat tekintetem, s nincs még egy csenevész bokor sem, ami pillantásomnak akadályt jelenthetne. Jókai Mór is megtapasztalhatta ezt a félelmetes tágasságot: „Az ember úgy érzi magát itt, mint széles tenger közepén. A teljes hatalmú semmi uralkodik itten” - írja. Széchenyi István a következőket jegyzi fel a Naplójába 1820-ban: „Reám nem hat kellemetlenül a puszta, én néha csodálatosan jól érzem magam, ha szemem oly kevéssé érzem korlátozva, mint gondolataimat. Akárcsak a tengeren, eszméim itt is a végtelenbe kóborolhatnak, s néha egy-egy pillanatra olyan lendületre kapnak, hogy minden érzékemmel együtt magam is a föld térségein és minden földi dolgokon messze túl járok.” Bolyongok a pusztán. Ha a szikkadt, repedezett földet nézem, az élet ezernyi változatát fedezem fel: rovarokat, rágcsálókat, földön fészkelő madarakat, s olyan növényzetet, mely egy szikpadka tíz centis magasságkülönbségén belül az Alpokban honos növénytől a puszta mocsarában lakozóig sokszínű flórát tár elém. Ha fölemelem tekintetem a végeláthatatlan puszta mélye felé, s beleszédülök a tágasságba, megszólal bennem Petőfi Sándor, aki az Alföldet a szabadság szimbólumává avatta. Szemétbe lépek: eldobott és nyitott műanyag zsák került a lábam alá. A szél kergette műanyag tejeszacskók, üdítőitalos fémdobozok, flakonok, konzervdobozok és más háztartási hulladék ránt vissza a lehangoló valóba. Megtanulom: vigyázó szemem a lábam elé kell vetnem. A mi katedrálisaink Az értelmező szótár szerint a kunhalom „(a magyar Alföldön és a Dunántúl némely vidékén) a népvándorlás korából származó, részben sírok fölé emelt, részben települési helyek maradványaként fennmaradt kisebb mesterséges domb.” Vannak ilyen idős halmok is, de jó részük évezredekkel ezelőtti, kultúrák emlékeit, népek egész sorának a tárgyait őrzik. Ezeket nem lehet a kunokhoz kötni, ez a múlt századból való elnevezés azonban gyökeret vért a köznyelvben, s mindenféle korból és néptől származó kunhalom jelölésére szolgál. Igaz, a Nagykunság rendkívül gazdag (volt) kunhalmokban. Kipcsakisztán a kunhalmok hazája. 83
