Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán
módjára keskeny kasában dong” - írja Csokonai. Majd Petó'fi: „Gondolatom... Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet.” A méhecske címszó alatt ismét egy Csokonai-idézet: „A munkás méhecskék zsibongnak, széjjel az illatos rétek között dongnak.” A méhes címszót Tompa Mihály sorai illusztrálják: „Virágos kis kertemnek közepén, Árnyas méhesben ülök, élek én.” A magyar irodalom kedves bogarát s lakhelyét Ady Endre is emlegeti: „Különös nyáréjszaka volt. Kigyulladt öreg méhesünk”. Becézik is költó'ink e szorgalmas rovart: „Jer méhikém, enyhülj e harmaton” - írja Vörösmarty Mihály. És végül a méhrajról Madách Imrétől: „Látád a hangyát és a méhrajt: Ezer munkás jár dórén össze-vissza, Vakon cselekszik, téved, elbukik, De az egész... Együttleges szellemben él”. így a tavasz küszöbén vajon miről álmodhatnak ismerősöm méhei? Alighanem tágas és gazdag méhlegelőkről. És miről töprenghet a méhész? Talán a világról. Ä magyarságról. Az együttleges szellemről. A kálvinista müezzin A Nyugat esszéíró nemzedékének egyik kiválósága, Cs. Szabó László Erdélyben című könyvében szentel néhány sort szülővárosomnak. Az 1940-ben íródott lírai naplójegyzetekben például ilyeneket ír le: „A sárga nap beleütközik egy gémeskútba, ömlik a vére. Kossuth magához szorítja a kardot. Egy őr a református templom toronyerkélyén a kürtjébe fuj. Most a tűzvészre figyel, hajdan a határra vigyázott, a török lovasokat jelentette. Nádas, zsom- bék, ingovány, láp mögé lapulva a nagy faluk csak fél szemmel aludtak. A határ tele volt gyanús fekete pontokkal: török, tatár lovasokkal, vásárosokra leső hajdúkkal. Körbejár a kálvinista müezzin, kiáll a sarokra, negyedóránként a tülkébe fúj”. Ha ma kiállna a toronyba a kálvinista müezzin, vajon mit látna? Piti tolvajokat, akik felhasítják a török és a német kamionok ponyváját, s elvisznek bármilyen árut, miközben a pilóta cigánylányokkal hetyeg a jármű elején. Eszeveszett ámokfutókat látna az országutakon és rengeteg szemetet a határban. S ha a szellemi látóhatár felé is elpillantana, akkor látná, hogy például Cs. Szabó László is írt egy keveset erről az alföldi városról, s ezt bizony a torony sarkáról ki kéne kürtölnie. Egy nagy író az olasz reneszánsz, Shakespeare, a klasszikus angol festészet mellett figyelemre méltatott egy poros, sáros alföldi nagy falut is. Mert ő csak annak láthatta. Mi, itt élők, Karcagnak. Sőt: Karcagisztánnak. A teljes hatalmú semmi A kun puszta gyönyörű. A kun puszta kegyetlen. A kipcsak puszta tágas, mint a tenger. Azt hiszem, gyönyörűnek látta a pusztát John Paget. így írt róla: „A világ minden kincséért meg nem törtem volna a napnyugta hangulatát, amikor a magyar pusztán először láthattam. Minden emberi településtől távol ért bennünket, úgy tűnt, egyedül vagyunk az egész termékeny síkon. Egy-két keréknyomtól eltekintve semmi jele, hogy az ember itt is uralma alá hajtotta környezetét: ezek s néhány csordakút mutatták az utat... Utazásunk második reggelén, amint a nyugtalan álom után felnyitottuk a szemünket, a síkság másik legcsodálatosabb 82
