Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán
az egész hazában; a Tisza, az Alföld, a síksági zivatarok, a sötét felhők, a szegénylegény, a puszta és csárda nem egy dalban énekeltetnek meg...” Aztán megállapítja, hogy ez a legmagyarabb vidék. „Ide, éppen a magyarság középpontjára a külföld divatja még be nem tolakodott, itt magyar minden, jó és rossz, s ez engem jobban gyönyörködtet, mint majom-míveltség...” Mondom, arra jártam most, amerre Erdélyi János 1842-ben. Jó százötven év után megnézhetjük, mi maradt a legmagyarabb vidékből. Lehangoló utazás volt. Farkas és holló „Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!” - mondhattam Petőfivel az elmúlt napokban, látván, hogy hullt a hó, s egyre vastagodott a föld fehér bundája. Kevés jármű araszolgatott a csúszós utakon, a gyerekek viszont boldogan gázoltak a hóban, s önfeledt ugatással álltak közéjük a kutyák is egy kis féktelen rohangálásra. Ám a városon kívül csend honolt, a határ kihalt és néma volt. „Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, / Sem a pásztorlegény kesergő sípjával” - írja Petőfi Sándor A puszta télen című versében. A méla kolomp hallgat. Az egyre kevesbedő juh pusztuló hodályok mélyén reméli a tavasz gyors beköszöntét. a dalos madarak / Mind elnémultanak” - folytatja a költő. A határt járva éhes varjak csapataival találkozik az ember. Az útfélen elütött varjút is látni: ez az óvatos madár az éhség miatt nem figyelt eléggé a közelgő autóra. Az utak mellett, a földön, a fákon sasok gubbasztanak: talán az autókból kidobált ételmaradékra gyűlő egereket, pockokat várják néhány sovány falat reményében, ám az is lehet, hogy ezek a királyi madarak az elütött kutyák, macskák, esetleg nyulak tetemén akarnak fényes tort ülni. „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ” — láttatja Petőfi a pusztát. Valóban. Mintha kihalt volna a föld. Ám lassan, észrevétlenül szinte, megroskad a hó, vékonyodni kezd az enyhülő időben. „Alant röpül a nap, mint a fáradt madár” — olvashatjuk Petőfi szép képét. Hát igen: alant repül, ha látszik. Ilyenkor úgy érezzük, nem simogat eleget minket a Nap fáradt fénykezével, túl sokszor tolakodnak eléje fehéres-szürkés felhők. Olyan a táj, mint egy fénykép: mozdulatlanná merevedett. Még a szelek sem mívelik azt, amit Petőfi versében. „Egyik fönn a légben magasan kavarog, / Másik alant nyargal, / Szikrázó haraggal, / Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, / A harmadik velők birkózni szemközt jő.” A mai puszta rezzenetlen, mint a holdbéli táj. Estefelé „A rónára halvány ködök települnek” Petőfi korában is, mai is, „S csak félig mutatják / A betyár alakját”. Most az enyémet. Egyre a Petőfi-vers jár a fejemben, néha visszapillantok, néha fejem fölé, lesem a versbéli farkast és hollót. Az együtt leges szellem A napokban láttam egy méhet. Sütött a nap, s ez a kis rovar szinte belebújt a hóvirágokba. Otthon megízleltem a frissen vett aranyszínű mézet, amit egyik méhész ismerősöm dolgozói gyűjtöttek a méhlegelőkról. ízlelgetés közben gyerekkori emlékek tolultak elő az idő mélyéről, kis barátomék méhese legalább száz családdal. Itt kezdtem barátkozni a méhekkel. Felütöm a Magyar nyelv értelmező szótára megfelelő kötetét: kíváncsi lettem a méhekre és a méhészekre. Nem a definíciók érdekelnek, hanem a címszavak után található idézetek. A méh címszó utáni szóláshasonlat: „Szorgalmas, mint a méh”. „Nézd a munkás éjszaka mint nyüzsög és zsibong, S dolgos méh 81
