Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán
volt, de gazdag lett, s kihúzta magát nagyon). Nem az megy el, aki koros, hanem az, aki soros. Az a gyerek olyan mesüge volt (bolond). Csak néhány mesüge ifjat ne hallana az ember megszólalni! Csak az üzletek, vállalkozások cégtábláit ne kéne látni! Egy angol úr A reformkorban átutazott az Alfóldön egy angol úr, bizonyos John Paget, aki Széchenyi István barátjaként járta be hazánkat. Ezen utazásaiból könyvet is írt Magyarország és Erdély címmel, amely Angliában négyszer, Amerikában kétszer jelent meg, s németül is kiadták két alkalommal. John Paget a mi vidékünkön megcsodálta a pusztát, a pusztai embereket, a délibábot, a naplementét, és persze a településeket is. Ezt írta róluk: „... a pusztai falvak elég nagyok, néha több ezer lakosuk is van. Alaprajzuk végtelenül egyszerű: többnyire egyetlen hosszú, egyenes és széles utca keresztezi. A kisebb utca ritkaságszámba megy, ahol mégis akad belőlük, egész biztosan párhuzamosan vagy merőlegesen halad egyik a másikkal. Minden ház azonos terv alapján épült, oromfaluk a két apró ablakkal az utcára néz, s akácfák vagy diófák vetnek rá árnyékot. A házakat gyönyörű nádtetővel fedik, gyakran a kerítés is nádból készült.” A Wesselényi Polixéna férjeként később egészen magyarrá lett angol úrhoz hasonló jóindulatú krónikásra ma is szüksége lenne ennek a nemzetnek, akár Angliában, akár Amerikában, Németországban, vagy máshol. Településeink azóta persze megváltoztak, az emberekről nem is beszélve. Manapság nem magyarrá lett angolokról hallunk, hanem inkább angollá lett magyarokról. Vagy anglomán magyarokról. Lélekszegénység Arra jártam, amerre a magyar művelődéstörténet egyik máig nem eléggé értékelt és becsült alakja járt 1842-ben. Erdélyi Jánosnak az Úti levelek, naplók című könyvét forgatom megtérve otthonomba. A tizenkilencedik század e jelentős költője, kritikusa, filozófusa, esztétája, népköltési gyűjtője 1842 májusában indult az Alföldre, a hónap elején, gyorskocsin. Füzesabony után „a híres Csörszárka mellett folytatók utunkat...” írja Erdélyi János. Haladtak „a korlátlan Tisza felé, melynek mocsárjai közt Poroszlótól Füredig rettentő rossz út, oly nehéz és terhes út viszen, minő a mennyországé.” Miközben rázatja magát, a Peleskei nótáriusra, s az irodalom hatalmára gondol. Gvadányi műve fontos neki: „... varázsszálak kötik ezáltal lelkemet Hortobágy földjéhez, s az emlékezet virága, melyet oda költő ültete, hervadhatatlan”. Ilyen dolgokon töpreng: „... ha illő és szükség élni a reménynek, s remélni a jövendő nagyságot, az elmúltakat feledni bűn, s egyedül csak a jelenben élni csupa testiség, földhöz ragadt lélekszegénység; s az ember nem barom, hogy csak ott legyen jó dolga, hol rágódhatik”. Manapság különösen fontos szavak ezek. Erdélyi János szóban forgó utazása után egy esztendővel határozza el a Kisfaludy Társaság egy nagy népköltészeti gyűjtemény kiadását, s ez elsősorban Erdélyinek köszönhető. Nyilván már utazásakor is erősen foglalkoztatta a népköltészet ügye, nem véletlen, hogy imént idézett mély megjegyzései után mindjárt a népdal felé viszi gondolatait: „... e tájon a népköltészet ugyancsak divatos, és amint én tudom, legerősebb 80
