Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Oravecz Imre: Dregoly

ahová nem hallatszott el a falubéli harangszó, csak a korgó gyomrok jeleztek. Ilyenkor, ebéd és az azt követó' elmaradhatatlan szundítás idején elnémult minden. Az ember megállt, komótosan leballagott az úthoz, ahol a batyuját hagyta, a tavalyi venyigéből sietség nélkül tüzet rakott, szalonnát sütött, lehetőleg csipkenyárson, mert az nem görbül el közben, evett, ivott, aztán megigazította a bakancsában a kapcáját, vagy ha mezítláb volt, minden különösebb előkészület nélkül eldőlt a földön, mint egy zsák, legfeljebb a feje alá vetett még valamit. Olyan, hogy Dregolyban ne tartózkodott volna egy teremtett lélek se, ritkán fordult elő. Mindig volt, ügyködött, matatott benne valahol valaki, ez is hozzá tartozott, néha még télen is. És tulajdonképpen csak sötétedés után csendesedett el végleg, néptelenedett el egészen. Vagy a lepihentek, az alvók számára akkor sem, hiszen többnyire álmunkban is azt csináltuk, amit ébren. És ha úgy vesz- szük, akkor is kint voltunk, nála, benne, amikor nem.

Anyám már nem él. De ha még élne, és megkérdeném, visszakívánja-e Dregolyt, bizonyára bosszúsan villanna a tekintete, és kinevetne. Neki elsősorban a munkát, a robotot jelentette, amelynek része volt Dregoly is, és amelyre a közösnek csúfolt lidércnyomás tette fel a rettenetes koronát. Meg azután ő felnőtt fejjel ismerte meg, lévén siroki, pontosabban darnó-pusztai születésű, ráadásul erdészlány, aki rangján alul ment férjhez Szajlára, bele egyenesen a szegénység közepébe, amit soha nem tudott egészen megemészteni. Én másként voltam vele, és másként vagyok ma is. Most is ki-kimegyek Dregolyba. Rendszeresen megjárom az odavivő utat. De sosem a nyúlványon keresztül érkezem a völgybe, nem a rendes dűlőúton, amely akkor is megvolt, csak nyomvonala változott itt-ott azóta. Hanem a délkeleti csücskön keresztül, ahol az akácos a cserfással érintkezik. Régen ott gyalogút bújt elő az erdőből, és a kaszáló és a szántó közt levitt a lapályra, egészen a mai útelágazásig. Ezt a gyalogutat annak idején a Pipis-hegy vállán át, egy másik dűlőúton, a Csutajba vivőn lehetett a faluból elérni. Újiszkóban, a szomszéd völgyben kezdődött, ott szaladt neki a hegynek. Ma nyoma sincsen már ennek se, se itt, se odaát, se az erdőben, se kívüle. Mégis mindig megtalálom. Követem, vakon, mert bennem megvan, és számomra csak ez vezet Dregolyba. A túloldali kaptató bokrai nem okoznak gondot az egykori kukoricafóldön, de az erdő mindig próbára tesz. Agak csapódnak az arcomba, tüske karcol, néhol kétrét görnyedek, mégsem kerülök, nem lehet. Mindig arra kell mennem, ahol egy másik erdőben felfelé haladva előbb melegem volt, majd amikor az innenső oldalon már lefelé tartottam, a hűvösségtől borzongtam. Meg a félelemtől, mert mialatt folyton magam elé néztem, nehogy meztelen lábbal tüskébe lépjek, ugyancsak féltem. És csak akkor könnyebbültem meg, mikor a bozótsáv kezdetét jelző vadkörtefához értem. Onnan már közel volt az erdőszéle. Már csak pár lépést kellett tennem, és kint voltam a növényi alagútból, és megcsapta orromat a földieper jól ismert, kellemes illata.

Félni már nem félek, legalábbis nem az erdőtől, a hőmérséklet-különbség is kisebb, és a megszokott illat sem fogad többé, de az erdőből üggyel-bajjal egyszer mégiscsak kiérek. Nem pontosan ott, ahol régen, hiszen azóta az akácos is terjeszkedett. De ez nem számít, fő, hogy megérkezem. És ott vagyok megint, Dregolyban, újra és újra, az igazi hazában, amely nincsen már és van mégis.

70