Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Oravecz Imre: Dregoly
anyám a vadcseresznyefához pányvázott, nehogy elmásszak az árnyékból valami bogár után és napszúrást kapjak. És még jobb volt később, mikor már nagyobb, aztán meg kamasz vagy majdnem-kamasz voltam, és szabadon jártam-keltem a tőkék közt, szemlét tartottam a tetőn, ahol dinnyét is termesztettünk, cseresznyét loptam, rendeset, szelídet, ami bűn volt ugyan, de bocsánatos, mert nekünk olyan nem volt, meg legfeljebb csak egy zsebbel szedtem, fészkeztem a garádban, vagy csak úgy, céltalanul kószáltam a dűlőkön, az erdőszélen. Már amikor szakíthattam időt az ilyen, a legtöbb felnőtt szemében haszontalan mulatságra. Mikor éppen nem volt rám szükség. Mert miként a többi gyerek, többnyire magam is be voltam fogva. Elég korántól osztoztam anyám terhében, amelyet a föld rótt a vállára.Ráadásul még apámat is helyettesítenem kellett, aki hivatásos sofőr lévén, többnyire távol volt az otthontól, és csak aratáskor vett ki szabadságot. Én is részt vettem az összesen hat és fél hold művelésében Dregolyban éppúgy, mint bárhol másutt, ami ló és megfelelő felszerelés hiányában nem volt gyerekjáték. De Dregolyban dolgozni is jobb volt, a munka is másként esett. Nem nyomott olyan könyörtelenül a földbe. Könnyebb volt, emberibb, értelmesebb. Vagy legalább is annak látszott. Ott valahogy nem gyűlöltem annyira a kapa tenyérkoptató, közömbös, sima nyelét. Körülvett a völgy, ott élt, lélegzett köröttem, nem hagyott magamra, segített, pártolt, mialatt éppen csúnya sebeket ejtettem rajta az éles vassal. Kárpótolt, vigasztalt, lelket öntött belém, elmondta, mi történik vele, benne. Vagy mi történt réges-régen, amikor még a világon sem voltam, mikor még hamisítatlan vadon volt, valami uraságé, ki vagy szlovák telepeseket hozatott megszelídítésére a Felvidékről, vagy szláv lévén, maga jött palóc és egyéb őseim nyakára, szláv neveket kényszerítve rájuk. Éreztem Dregoly leheletét, figyelmét, gyengédségét, nagylelkűségét és az erőfeszítést, amellyel bogyókat, magvakat sajtol magából nekünk, embereknek, hogy legyen mivel csillapítani éhségünket, és hogy jobb kedvünk legyen. Akármennyire lemaradtam is anyám mögött, bármilyen messze járt is előttem a maga sorával, mindig pontosan tudtam, hol van, mit csinál, töri-e magát vagy megállt szusszantani, esetleg vizet inni a fonott korsóból, amelyet feossónak ejtettünk. A völgy folyamatosan tájékoztatott róla, mint valami óriási rezonátor, felerősítette, elhozta hozzám a kapálás ütemes zaját, a metszőolló csattogását. És nemcsak róla számolt be nekem, hanem mindenről, mindenkinek. Minden fejleményről megbízhatóan tudósított, minden pillanatban. Sokszor egy teremtett lelket se láttunk, se közel, se távol. Akár azt is hihettük volna, hogy csak ketten vagyunk Dregolyban. Egy-egy kapa földbe harapó vasa vagy a kapatisztító, a kocér azonban mindig jelezte, hogy van még valaki valahol, rajtunk kívül. Hajladozik valahol a tőkék közt, talán ott, messze, a katlan farában, ahol olyan meredek a lejtő, hogy nehéz rajta megállni. Vagy egy-egy beszédfoszlány adta tudtul, ha többen voltak, mert minden elhallatszott mindenhova, a legkisebb zaj, nesz, sőt, még a szellentés is. Dregoly afféle öl volt, meghitt, otthonos, meleg, de nem lehetett benne elbújni, rejtve maradni, netán titkos üzelmeket folytatni. Ugyanezért nehéz volt például lopni, legfeljebb a szomszéd cseresznyefájának megdézsmálása jöhetett szóba. Dregoly mindent felfedett, kiteregetett, mindenkit nyíltságra, egyenességre kényszerített. Nem tett kivételt senkivel, maga volt a nyilvánosság, a megtestesült közmegegyezés, a demokrácia. Ha azonban történetesen mégis teljes csend honolt, nem kapáltak, nem karóztak, nem dongott hordó, nem zörgött vödör, nem suhogott kasza, nem nyikorgóit szekér, nem horkantott vagy nyerített ló sehol, akkor egészen biztosra lehetett venni, hogy rajtunk kívül senki sincs Dregolyban. Vagy dél van, amit itt, 69
