Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Borzák Tibor: Emlékszik-e még? (Beszélgetés Dévay Camillával)

nem tudtam volna elképzelni. Mi az, hogy nincs értelme? Ki volt ő, és ki vagyok én? Belőlem romhalmaz lett. A tőrök bennem maradtak, kihúzni nem lehet. Az ember megbocsáthat, de nem felejthet. Az életemből regényt akartam írni. Az lett volna a címe: A kitaszított. Ezt írtam fel a lapra, de ennél tovább nem jutottam. Elfog az indulat és szétesnek a gondolataim. Csak mesélni tudok...- Mégis született egy könyv...- Kende Sándor barátom írta Itt felejtett engem az Isten címmel. Egy házban laktunk a háború alatt, onnan datálódik a kapcsolatunk. Egyszer közölte velem, hogy megírja az ötven éve tartó barátságunkat. Férfi és nő között ritkaság a szoros lelki kapocs, amilyen a miénk volt. Érdekes, szerelem nem lett belőle. Betegen is állandóan látogatott. Csak azt hajtogattam neki, hogy itt felejtett engem az Isten. Minek élnem, amikor már nem vagyok színész, nem tudok a lányomnak segíteni, az unokámmal foglalkozni. És rendkívül megható történetetet vetett papírra. Sajnos, Kende előbb elment...- Mondja, Camilla, tényleg úgy van, ahogyan az elején mondta, hogy a színház volt az élete, nélküle pedig meghalt?- Igen. A kecskeméti tizenhat év számomra a gyönyörűség, nélküle sivár az életem. Tizenhét éves voltam, amikor meghalt az édesapám. Attól kezdve csak tragédia következett. Amióta beteg vagyok, katasztrófa minden napom. Kecskemétet állandóan visszasírom. Radó Vili mindig emleget, de nem tudok neki egy sort se írni. Legszívesebben sikítanék, a nyakába ugranék és üvölteném: Vili, mióta nem vagy, nincs színház Kecskeméten, én pedig halott vagyok! Ötvenkét éves voltam, ám mindenki harmincötnek nézett, amikor egyik napról a másikra leestem a lábamról.-Nagy trauma érte?- Még korábban. A három év büntetés letelte után arra számítottam, hogy a márianosztrai börtönből szabadulok egy társammal együtt. Feljöttek a rokonaink, ott álltak az ajtóban. A smasszer közölte, hogy nem azon, hanem egy másik kapun lépünk majd ki. Mutogattuk a hozzátartozóinknak, jöjjenek a másik helyre. A rabomobil azonban másfelé indult el... A kocsi után szaladt az édesanyám, akinek alakját a távolság és a felverődő por hamar elmosta. Ekkor éreztem úgy, hogy kettészakadt a szívem. Ezt már nem tudtam elviselni, pedig korábban a legkegyetlenebb szenvedéseket is emelt fővel viseltem. Az Andrássy út 60. pincéjét, a márianosztrai börtönt... A szobi ávóra vittek, ahol közölték, internáló tábor következik, mert politikailag megbízhatatlan vagyok. Irány Kistarcsa! Két hét után összeestem, deréktól lefelé teljesen lebénultam. Rabkórházba kerültem, de nem tudtak segítem rajtam. Mégis megtanultam járni. Az orvos gorombáskodni kezdett velem, hogy nincs nekem semmi bajom, azonnal keljek fel. Egyet nem tudok elviselni, ha meghazudtolnak. Úgy megsértődtem, hogy négykézláb mászkáltam, bizonyítva tehetetlenségemet. Három hónapba telt, mire tényleg lábra áltam. Ez a leblokkolt állapot a későbiekben sem szűnt meg, ha izgalom ért, akár csak rövid időre is, de visszatért. Azóta? Az idegbaj okozta betegségeim kedvükre buijánzanak. A lakásban tudok ugyan közlekedni, de az utcára már nem merészkedem le.- Kapott-e kárpótlást a szenvedéseiért? A színháztól, Kecskeméttől, sikereitől, a közönség szeretetétől, színésszé érett lányától?- A bánatokat semmi nem tudja feledtetni. A Fővárosi Bíróság 1975. január 6-án keltezett végzésében rehabilitáltak, mentesítettek a korábbi vádak alól. A Legfelsőbb Bíróság 1992. október 26-án a háborús bűntett miatt folyamatban volt ügyemben törvényességi óvást emelt. Ez a kárpótlás? Nem, nem. Nekem az okozott nagyobb örömet, hogy sok olyan darabban játszottam, melyet a féljem rendezett. Álom volt vele dolgozni, mert soha nem akart mást színpadra vinni, mint amit a szerzők

51