Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Kapiller Ferenc: Aranykor a „kizökkent időben” (Salföldi beszélgetés Somogyi Győzővel)

most van egy ilyen program Veszprémben, hogy a kórház falaira festményeket, műalkotásokat kémek, mert közvetlenül kimutatható a gyógyító hatás.-A színektől való irtózás, úgy látszik, lényeges eleme a mai korszellemnek. A kultúrát felváltani készülő civilizáció egyéb kelléke, jellemző műfaja a kételkedés és a bírálat, a vita, s az erőszakos meggyőzés. Ebben élünk most. Mit tud alkotni ez a modern kor?- Nagyon érdekes ez, mert korunk uralkodó civilizációja luciferi civilizáció. Lucifer fényhozónak állítja be magát — most a bibliai történetre is gondolok, a Jób könyvére, de méginkább Madách: Az ember tragédiájára -, de a legfőbb eleme a kritika, a cikizés. Már eleve nem tetszik neki a teremtés. Azért lázad fel az Isten ellen, mert azt mondja, hogy nem igazán jó. Az embert is elfuserált lénynek tartja, s azt ígéri, hogy ő majd az ő éles kritikai szellemével „gatyába rázza” ezt a fércművet.

A kritika nagyon hatásos, szellemes és néha mulatságos is. A szellemes kritika bizonyos szellemi örömet okoz az intelligens, értelmes embernek, de hosszú távon mégiscsak romboló, mert építeni nem tud. Lucifer soha semmit nem hoz létre, hanem mindig csak bírál és rombol, és végső célja - amit persze sosem árul el — az élet és az ember elpusztítása. Ezt én így látom korunk civilizációjában és kultúrájában is. Csupa merő kritika, csupa merő tagadás - látszólag javító szándékkal, azonban a végső hatása pusztító. Merem állítani, hogy a francia forradalom óta semmi értéket nem hozott létre Európa, illetve amit létrehozott, az még a keresztény hagyományból táplálkozik. Még nagyon sokáig hat, és még sokáig fog hatni a középkor és az ókor kisugárzása. Tehát ezt úgy értem, hogy a saját eszméiből semmit nem hozott létre, csak bírált és rombolt.- Művészetedről szólván - utalva papi múltadra - úgy fogalmaztál, hogy ugyanazt csinálod - más eszközökkel. De hát „pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint”. A papságot nem lehet kitörölni az életedből; - nem is akarod. Hogyan él benned a papság, a felkentség?- Már akkor sem tartottam magamat méltónak és alkalmasnak a papságra, amikor kispapként arra készültem. Munkáspap szerettem volna lenni; afféle átmenet a valódi, prédikáló-templomi papság és a civilek közt. Úgy éreztem, hogy a helyem valahol a mezsgyén van. Ez most nem egy alázatos szöveg a részemről, hanem tényleges tapasztalat. Nem tudok prédikálni, egyáltalán nem tudok énekelni, ami pedig nagyon fontos; a liturgiában nélkülözhetetlen, szent adománynak tartom. S igazából fáradékony és türelmetlen vagyok az emberekkel való foglalkozásban. Sokkal inkább tudok piszmogni valami aprólékos munkával — egy grafikával, rajzzal -, és azon keresztül tudom akár Isten szavát is közvetíteni. Tehát úgy érzem, hogy egész alkatom és karakterem, meg amihez van tehetségem, inkább a művészhivatásra, a kézműves mesterségre predesztinál engem, mintsem a valóságos papságra. A hivatás, ami után papnak mentem, biztos hogy Istentől van, de hogy pontosan milyen formában lehetett volna nekem paposkodni, azt nem tudom máig eldönteni, s most már nem is akarom. Nem szoktam ezen spekulálni, hanem az egészet a Jóistenre bízom. Ezért ma is így lebeghetek a levegőben, hiszen egyházjogilag nincs a helyzetem elrendezve.

A mindennapi életem művészi életforma. A papsági élet szabályait rendesen soha nem tartottam be, mindig - már kispap koromban is - inkább művész voltam, és annak is neveztek. - Művészléleknek; és nem tudtak elhelyezni a papság rendjében.- Hogyan határozták meg és hogyan segítik életedet és művészetedet a szeminárium évei, a teológia, a vallás?- Engem nem vettek föl a Képzőművészeti Főiskolára, csak művészeti szakközép- iskolát végeztem. Ezt nem is bánom, mert valójában a teológián sokkal többet tanultam - a művészetem számára is -, mintha elvégeztem volna a főiskolát. Ezen azt

80