Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Gaál Károly: A pusztaiskolák hősei

Ez a valami, gróf Klebelsberg egyik itteni konfliktusával függ össze. Iskolát avattak Jakabszálláson. A tanyai atyafiak közül elegen protestáltak ellene, feszült volt a hangulat. A megnyitóra Klebelsberg is eljött. Közben, füle hallatára elhangzott az is, amit Dubecz Sándor barátom megírt: hogy már iderakták a jegyzőt, a csendőröket, a papot, fináncok leskelődnek a pálinkafőzésre és most aztán az iskolát tanítóstul is a nyakunkra hozták, teleraknak minket urakkal.

Hogy a közoktatási miniszter úr, ezt hallva, mit gondolt, csak maga tudná megválaszolni, de valamit mégiscsak mondott. Ez szeptember első napjaiban történt. Feje fölött cikáztak a fecskék. Ahogy nekem elmondták, a miniszter úr először nagyot hallgatott, majd felnézett az égre, és onnan kapott segítséget. „Mondja, látta már maga, hogyan tanítják a fecskék fiaikat a repülésre?” „Hogyne láttam volna. Nem vagyok vak!”, hangzott a hetyke válasz. „Látta azt is,hogy a fiókák először csak az első eperfáig kínozzák magukat és onnan nem mernek továbbrepülni?” „Igaza van. Ezt láttam. Röhögtünk is rajta eleget. Hol egyiket, hol másikat lökdösték le. Annak repülni köllött.” „Na,látja? Most helyben vagyunk. Az öreg fecskék tudták, milyen út áll előttük és ha fiaik nem tudnak repülni, belepusztulnak. Most magának nem tetszik, hogy a gyereke az iskolába menjen. Hát nézze, most én vagyok az öreg fecske. A maga pusztába kapaszkodó gyerekét én lököm az iskolába. Itt majd megtanulja azt a repülést, amire neki még nagy szüksége lesz.”

Hogyan végződött a vita, arról mást nem mondtak, de jó néhányan nem felejtették el a gróf úr fecskéit, sőt, többen még igazat is adtak neki, amikor a repülést megtanult gyerekük gimnáziumba, egyetemre repült. Ebből az egyetlen pusztából három egyetemi tanár került ki. A fészket Klebelsberg építette, a repülésre a városról idekerült tanítók tanították meg a fiókákat. Sokan voltak. Nehéz lenne mindegyikről megemlékezni. Közülük most csak egyetlen egyre emlékezem. Képviselje ő hajdani, már elhalt tanítótársait.

A „Királydinnyébe léptem” című könyvecskémben már írtam erről a tanítónőről, de akkor nem a „mi” tanítónőnkről, hanem csak az „én tanító nénimről”. Ez az írásom egy, annak idején a városból a pusztára szakadt gyerek öregkori, szubjektív emlékezése volt. Most menjünk ki együtt az 1928-29-es tanév máriakápolnai iskolájába. Nézzük meg, — s ha még nem korcsosodtunk el teljesen, értsük is meg-, mit élt át, hogyan állta meg a próbát egy húsz éves városi lány, aki egy tekintélyes orvoscsalád lánya volt. Az Angolkisasszonyok Intézetében tanult. Baráti köre társadalmi rétegére korlátozódott. A tanyasiakat csak a kecskeméti piacról, tanyát látásból, kirándulások során látott. Mint frissen végzett tanítónő meg lett volna a lehetősége városi iskolában állást kapni. Itt megmaradhatott volna polgári közösségében, amelyben ebben az időben a tanítóság még tekintélyt jelentett. Szülei tanácsa ellenére a tanyai, a máriakápolnai iskolát választotta. Itt kezdte el pályafutását. Új volt az iskola, új volt a tanítónő is. A tanyaiak nem fogadták ugyan ellenségesen, megtűrték és vártak arra, hogy vagy megszokik, vagy megszökik.

Az egytantermes iskolában négy osztály gyerekei ültek együtt. Egy kivételével mind paraszti vagy parasztok cselédjeinek családjaiból származtak. Unokáik ma központi fűtéses házaikból nyugati kocsijukkal futnak a betonúton és a televízió szenzációjaként mesélik, mi van az angol királyi családnál, de az akkori gyerekek, a maiak nagyszülei horizontja legfeljebb csak a szomszédos tanyáig ért el. Azok még a tanya törvényeibe születtek bele. Ami a tanítónőnek természetes volt, azt ők idegennek tekintették. De ez fordítva is így volt.

Szeptemberben még majdnem minden gyerek mezítláb jött és ezek a lábak igencsak szürkés-feketék voltak. De nemcsak a lábak voltak mosatlanok, a testek is. Bűzlött a tanterem, és néhányan ebben még hallhatóan és érezhetően is segítettek. A gyerekek között ez virtusnak számított. Amikor tanítónőnk a testápolást követel25