Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Kapiller Ferenc: Aranykor a „kizökkent időben” (Salföldi beszélgetés Somogyi Győzővel)

vált a reneszánszban, de azonnal kapott bizonyos szentségi visszfényt a művész alakja, és ez mind a mai napig érvényes.

A király egyértelműen szent. Tudjuk, hogy szentelt olajjal kenik fel, és a középkorban — főleg Bizáncban — a császárt „episzkopusz extraneus”-nak, tehát egyházi renden kívüli főpapnak tartották, akinek az egyházkormányzati szerepe nagyobb volt, mint a püspököké. O nevezte ki a püspököket, ő hívta össze a zsinatokat. A magyar királynak Szent István óta „apostoli” címe volt, ami azt jelenti, hogy kinevezhette a püspököket. Ezt a főkegyúri jogot tulajdonképpen a kommunista állam is örökölte, és erre hivatkozott is akkor, amikor - még a kádári időkben is - az Egyházügyi Hivatal révén beleszólt a püspökök és papok kinevezésébe. Ezt a magyar király apostoli jogaiból vezette le.- Hogyan alakult az európai kultúra, művészet a felvilágosodás óta mostanáig? Miről árulkodik a változás?- Valójában egy nagy bomlási folyamat ez: a keresztény képvilág lebontásának a története zajlott le előttünk. Úgy mondták - most a modern, ateista művészettörténet fogalmait használom -, hogy a művészek felszabadultak a vallásos témák alól. Kezdetben még Szűz Máriát és a Kisjézust ábrázolták ugyan, de valójában profán módon: egy közönséges szépasszonyt ábrázoltak egy közönséges pufók csecsemővel. Később a természetelvű ábrázolás következett, ami a puszta látvány felszínének az uralmát jelentette a mélyebb összefüggések fölött: a szent stilizálás háttérbe szorítását.

Ahogy a filozófiában és a mindennapi életben a vallástól való elszakadás volt jellemző, ugyanúgy jelentkezett ez a művészetben is. Önálló létjogosultságot kapott a csendélet és a táj. Kevesen tudják, hogy a csendélet eredete is szakrális. Az ún. va- nitas-kép, a hiúság-szimbólumoknak a gyűjteménye volt a csendélet eredete, és a nagy holland csendéletfestők még mindezt tudták, és be is tartották. Egészen az ezerhétszázas évek végéig tudott volt, hogy mind utalások a bibliai szimbólumrendszerre. A virágok ugyanúgy vallásos szimbólumok voltak, jelentést hordoztak, utalást Szűz Máriára, az ő tulajdonságaira; utalást Jézus Krisztusra és így tovább. Csak a múlt században vesztették el ezek ezt a jelentésüket, és lettek csupán képek a polgári otthon díszítésére. Ennek a bomlási folyamatnak fontos állomása volt, hogy már nem templomok számára, hanem polgári magánmegrendelők számára készültek a képek. Ugyanakkor a kép valójában — akár a portré, akár a csendélet vagy a tájkép, sőt a fénykép is, tehát a hagyományos értelemben vett kép, amellyel a családi otthonokat díszítjük - még ma is hordoz szakrális elemeket.

A kép ma is szent sarok még akkor is, ha csak a természetnek egy szép darabját visszük be, vagy szeretteinknek az arcképét tesszük ki. Akkor is tulajdonképpen az Isten teremtményére, az Isten képmására való utalás van benne. Tehát még a mai, teljesen ateista korszakban is hordozza ennek a vallásos eredetnek a nyomait a hagyományos művészet.

Igazi lebontása a keresztény képvilágnak - mondhatnám: az utolsó szeg a koporsóban - az avantgárddal következett be, amely már magának a szépségnek a fogalmát is elveti, és a képnek - illetve: művészi tevékenységnek, mert itt már képről nincs szó - mindössze üzenetközvetítő hatást engedélyez. Itt már műtárgy sincs. Elvesztette szakralitását, illetve a művész egy másik, ugyancsak vallásos szerepkört, a prófétai szerepkört próbálja megcélozni. Látszik tehát, hogy a művészetből a vallásos elemet kiiktatni nem lehet.-Hogyan alakult az utóbbi kétszáz évben a magyar kultúra, művészet?- Inkább utánzó és követő szerepet láthatunk itt, kivéve egy-két hatalmas lángoszlopot, mint amilyen például Csontváry volt vagy a zenében Kodály és Bartók, de másokat is említhetünk.

78