Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (V. rész - fordította Szenyán Erzsébet)
merényletet. Az, hogy Hitler sértetlenül úszta meg az egészet, szemükben még egyszer megerősítette, hogy a Gondviselés oltalmába vette a Führert. Eltelt 50 év, járom Berlin utcáit, nézegetem a könyvesboltok kirakatait. Csak egyfajta könyveket látok, fölöttük egy közös focim: „Opposition gegen Hitler”. Mintha nem lettek volna a vezért extatikus örömmel üdvözlő tömegek, mintha nem lett volna nácizmus és holocaust! Mintha nem lett volna az egész hekatomba, amely milliók életét követelte. Mindez sosem történt meg! A berlini könyvesboltok kirakataiban fekvő könyvekből az derül ki, hogy a történelem másként alakult: volt, valóban volt egy magányos őrült, egy beszámíthatatlan paranoiás - Adolf Hitler, akivel szemben szakadatlanul szerveződött, tevékenykedett, harcolt az ellenzék. Még csak nem is arról van szó, hogy a német társadalom Hitler híveire és ellenfeleire oszlott. Hitlernek nem is voltak hívei: csak egy őrült Hitler létezett és mindenki más szembenállt vele. Hermann Broch Ártatlanok című regényének utószavában a politikai és az erkölcsi közömbösség összefüggésére (más szóval a politikai indifferentizmus erkölcsi implikációira) hívja föl a figyelmet. Broch emlékeztet arra, hogy a német polgárság nem érezte magát felelősnek Hitler hatalomra jutásáért, mert magát „apolitikus- nak” tartotta, s úgy vélte, semmi köze ahhoz, ami körülötte történik. Pedig hát, jegyzi meg a szerző, „a politikai indifferentizmus közeli rokonságot mutat az erkölcsi indifferentizmussal, s ami ezzel együtt jár, az erkölcsi elkorcsosulással is. Vagyis, a politikailag ártatlan embereket elég nagy mértékben terheli az erkölcsi bűn”. Élni tehát annyit jelent, mint felelősséget vállalni, és e kötelezettség tudatában mindig képesnek lenni a felelősség viselésére. Frankfurt, 1993 július Metróval utaztam a pályaudvarról az óvárosba, amelyet itt Römersbergnek hívnak. Vasárnap volt, és bár felhősödött és hűvös szél fújt, nagyon sok ember tülekedett a szűk utcácskákban a színesre festett, mesebeli házikókra emlékeztető épületek között, tömegek sétáltak a Main parti széles korzón, megtöltötték a tömérdek kávéházat, bárt és éttermet. Vasárnap reggel a németek elmennek (elutaznak) otthonról, hogy egyenek, az egész Nyugat elmegy (elutazik) otthonról, hogy egyék — fogyasztás, fogyasztás, ez az, ami vonzza az embereket, ez az igazi szenvedély! Ahogy mentem, egyszercsak orgonamuzsika ütötte meg a fülemet. Körbenéztem, s észrevettem a közelben egy régi templomot. (Útikönyv: öreg, XIII. századi, gótikus templom Szt. Miklósról elnevezve). A térre nyíló fokapu nyitva volt. Bementem. Félhomály, kongó üresség. Csak az egyik padban üldögélt egy idősebb asszony, öltözékéről, külsejéről ítélve valahonnan keletről származhatott. Horvátországból? Litvániából? Lengyelorszából? Egy turista a videokamerájával a templom mennyezetét pásztázta - lassan lentről fölfelé, majd hirtelen lefelé, mintha síugrót filmezne. Megálltam a fóhajónál. A számomra láthatatlan orgonista Salomon Rossi-szonátákat játszott. Régi és most, ezen a helyen valahogy szomorúan csengő zene. Észrevettem egy magányos keresztet az oltár fölött, láttam az üres gyóntatószékeket, a keresztelőmedencében a mozdulatlan víztükröt. Más volt ez a világ, mint az, amelyik odakinn, a falakon kívül keringett, sétált. A két világ nem zavarta egymást, de kapcsolatot sem tudtam köztük fölfedezni. Lehet azonban, hogy maga a tudat, hogy a Römersberg főtere mellett ott áll egy kis templom, amelyet megtöltenek Rossi szonátáinak hangjai, mégiscsak fontos annak az utcai tömegnek, amely lényegesnek tartja, hogy minden ott van, ahol lennie kell — a maga helyén. 13
