Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (V. rész - fordította Szenyán Erzsébet)

Mihajlov egész fotófelszerelése egy öreg, ócska „Gorizont” fényképezőgép, amelyet még a hatvanas években gyártottak Moszkvában.

Azt mondja, hogy leggyakrabban a háza körül zajló dolgokat fényképezi. Nem jár el messzire.

Mihajlov világa zord, komor, reménytelen. Repedezett, kajla, romos, esetlen, visszataszító világ. Ebben a világban, ha valami széthullik — sosem rakják össze, ha valami leesik - többé már nem áll föl.

Ez a világ a rühes, kelevényes, kilátástalan, sötét vég világa. Mihajlov egyetlen fotóján sem süt a nap. Senki nem nevet. Nem is látni igazán jól az arcokat.

— Nálunk - mondja Mihajlov - egyszerre halnak meg az emberek és a városok. Az egyik ember halálát a másik ember teljes közönnyel szemléli. Ez a közöny a legborzasztóbb.

Az egész rendszer emberellenes. Mindent elpusztít - a természetet, a lelket, mindent. Különösen a szegényeket. A gazdagok tudnak védekezni.

Ezek meg itt utca fotók — mondja Mihajlov. - Ezek az utcák kihalt pusztaságok. Veszélyesek. Mert ha emberek jelennek meg ezeken az utcákon, azonnal félni kezdenek egymástól. Gyanakszanak. Fenyegetve érzik magukat.

Egy másik fénykép: egy ember fekszik az utcán. Haldoklik. Nem tudni, miért. De lehet, hogy csak részeg. Nem tudni. Az emberek elmennek mellette, rá se hederítenek. Egyszerűen háború van, természetes, hogy hullák fekszenek az utakon. Nálunk, a mi országunkban egyfolytában tart a háború.

Megpróbálom - folytatja Mihajlov — lefényképezni a levegőt. A mi levegőnket - ezt a fojtogató börtönlevegőt. Nálunk a börtön kijött az utcára, elfoglalta az utcát. Ezek az arcok bűnöző arcok. És mindenütt a halál - betölti a levegőt, a tájat. Ezt szeretném bemutatni. Hogy itt mindenünnen veszély fenyeget.

Ez az utca meg olyan, mint egy közös latrina. Mindenki végzi a dolgát — szégyenkezés nélkül.

Itt pedig össze lehet hasonlítani - így festenek a lakótelepi lakások, és így a börtöncellák. A börtöncellák valahogy jobban néznek ki, valahogy tisztábbak.

Ezek meg itt hajléktalanok — annak ellenére, hogy gyorsan pusztulnak, egyre többen vannak.

Én nem csupán úgy érzem, mintha egy gulágon volnék, én valóban egy gulágon élek, folyton azt fényképezem.

1993. július 19.

Beszélgetés egy ukrán íróval - Mikola Rjabcsukkal. Azt állítja, hogy az egykori Szovjetunióban nagyon nehéz privatizálni, mivel a régi nomenklatúra, amely változatlanul hatalmon van, régóta hasznot húzott az állami vállalatokból, az egész gazdaságból. Az az állapot ideális volt a vezető réteg számára: úgy jutott jövedelemhez, hogy alig kellett dolgoznia, nem kellett vállalnia semmiféle felelősséget, semmiféle kockázatot. Privatizálni? Minek? Hogy egy csomó gondot vegyen az ember a nyakába?

Rjabcsuk azt taglalja, miért nem sikerült az 1991-es augusztusi puccs. Azt mondja, azért nem, mert a Szovjetuniót alkotó tizenöt köztársaság helyi vezetése (benne az Orosz SZSZK-é is) akkorra már szétosztotta (vagy éppen osztogatta) egymás közt a köztársasági vagyont, neki már megvolt mindene, s ezért nem volt érdekelt az é- lősködő, haszontalan központ (Janajev, Pavlov és mások) fenntartásában. A puccsot sem a vidéki, sem a moszkvai pártapparátus nem támogatta, el kellett hát buknia, vereséget kellett szenvednie.

Ugyanezt erősítik meg saját tapasztalataim is, amelyeket az egykori birodalomban tett utazásaim során szereztem. Emlékszem, hogy már 1989-90-ben üresen

10