Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Szilágyi Ákos: A szuverenitás fantomja
A személyi szuverenitás elve A „korlátlan és független” politikai hatalom tényéből eredő szuverenitás fogalmából következett az is, hogy elidegeníthetetlen. Márpedig a nagy nemzetközi integrációk a szuverenitás jórészét éppen hogy elidegenítik. Olyanyira, hogy hovatovább nem lehet, legfeljebb metaforikusán „szuverenitásról” beszélni. (Az elismerésből eredő szuverenitás a klasszikus, bodin-i értelemben nem szuverenitás. A szuverenitás vagy van, vagy nincs, függetlenül attól, elismerik- e avagy sem. Még tovább: csak a szuverenitás ténye szorul - annyira, amennyire egyáltalán - elismerésre, azaz az elismerésnek egyetlen kritériuma van: tény-e a szuverenitás vagy nem tény. Nem lehet kritériuma az, hogy demokratikus legitimációjú-e a szuverenitás avagy az örökletes monarchia eszméjéhez tartja-e magát.) Az európai jogban11 az utóbbi néhány évtizedben ki is küszöbölték használatát, hiszen már az 1957-es Római Egyezmény is elsősorban nem a szuverén nemzetek egységokmánya, hanem „a jogi integráció mechanizmusa” volt.12 Az európai jog olyan jogi normáknak veti alá az egyes államokat, amelyek azok határain kívül születtek. Az európai jog ezenkívül számos jog ezenkívül számos jogforrást ismer el (bíróságok, államok, nemzetek fölötti organizációk) és mint A. Winckler írja — két alapvető sajátossággal rendelkezik: ,jOenacionalizálja a jogot, méghozzá a jogi normaalkotók demonopolizálásának útján”.1'1 Ennek megfelelően az európai jognak — a nemzetközi jogtól eltérően - nem az államok, hanem az állampolgárok az alanyai. Ezt a jogot persze nem csupán az Európa Közösség bírói instanciái, hanem közvetlenül az egyes nemzetek bíróságai és hatóságai is alkalmazhatják. Lényegét tekintve azonban ez azt jelenti, hogy az európai jog föderatív jellegű. De annak, hogy a személyes szabadság Nyugaton létrejött elvét az euró-atlanti integráció erői még a hidegháború időszakában a „személyi szuverenitás” szintjére emelték és globális normaként fogalmazták meg, megvolt a maga különös politikai jelentősége is. A személyi szuverenitás elve ugyanis a hagyományos tény-szuverenitással nem egyeztethető össze: kívülről húzza ugyanis meg valamely állam hatalmának határait saját polgárai fölött, s nincs az a mégoly szent ügy vagy cél, amelynek érdekében az illető államnak ezeket a határokat jogában állna átlépni. A végső döntés legalábbis jogilag átkerül a nemzetállam szuverenitási szintjéről az összeurópai és világszervezetek szuverenitásának szintjére. Rájuk egyébként e normák és az elismerés szükségessége éppúgy vonatkoznak, mint a nemzetállamokra. (Tehát szintén nem tény-szu- verének.) A személyi szuverenitás elve olyan döntőbíróság felállítását követeli meg, amely az állampolgár és állama közötti peres ügyekben a végső döntés szuverén jogával rendelkezik, tehát döntésének súlya nagyobb, mint az illető állam döntéséé saját területén. De a nemzetállam hatalmát eleve csak az egész nemzetközösséget képviselő instanciák képesek korlátozni a területén élő személyek és kisebbségek fölött, amennyiben rendelkeznek a nyomásgyakorlásnak azokkal az eszközeivel, amelyekkel rákényszeríthetik, illetve rávehetik a demokrácia, és a jogállamiság elveinek, az emberi, a személyes és kisebbségi jogoknak betartására. Ám ebben az esetben - mint Cimburszkij megjegyzi - az a paradox helyzet áll elő, hogy „az emancipált személyiség és a nemzeti kisebbség a kozmopolisz szupranacionális struktúráinak potenciális szövetségeseivé válnak az olyan rezsimek hátországaiban, amelyek a kozmopolisszal szembehelyezkednek, s esetleg forradalmi kihívást intéztek hozzá”.14 Ezért van az, hogy a személyi szuverenitás nemzetközi felforgató elvével szemben oly gya- nakvóak a hatalom puszta ténye alapján szuverén rezsimek, s hogy az egész államközösséget (a vallási, a politikai-ideológiai vagy az etnikai értelemben vett nemzetet-népet: az „iszlám nemzetet”, a „szovjet népet”, a „román, szerb, szlovák stb. nemzetet”) mozgósítják vele szemben, a nemzetközi döntőbíróságukhoz, világfórumokhoz ,fellebbező” személyt vagy kisebbsé11 Ld. ehhez.: G. Antonosz: Imperija i naconalnoje goszudarsztvo: isztorija i szovremennyoszty, In: Polityicseszkaja nauka, Moszkva, 1995., valamint: Európai közjog és politika, Osiris-Századvég, 1995. 12 Római Szerződés az EGK létrehozásáról (1957), In: Nemzetközi jogi szerződések és dokumentumok (Szerk.: Nagy Boldizsár), Nemzetközi Tankönyvkiadó, 1991. 510-526. 1. 13 A. Winckler: L’Empire revient, In: Commentaire, Párizs, 1992. 57. sz. 18. 1. 14 V. L. Cimburszkij: Ideja szuvereniteta v poszttotalitranom..., i. m. 25.1. 72
