Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Szilágyi Ákos: A szuverenitás fantomja

e kritériumokat és normákat megfogalmazó és képviselő nemzetközi szervezetek is annak ismerik el. Az elismerési szuverenitás paradigmájának uralomra jutását jól mutatja, hogy - legalábbis Közép-Európában - már nem az a szuverenitás erősebb, amelyiknek nagyobb az erőhatalmi fedezete, hanem amelyiknek az elismerési fedezete nagyobb. Ugyanis csak ez szuverenitás, „konvertibilis”, ez váltható át gazdasági térnyerésre, előnyökre, nempedig a szuverenitás ténye, támassza bár alá mégoly erős hadsereg vagy szilárd politikai rendszer. (Persze, az elismerés nagysága nem mindig fedi tökéletesen valamely rezsim tényleges „demokrácia- és piacgazdaság-teljesítményét”, lehet több is, kevesebb is ennél, politikusai és mediátorai teljesítményétől függően.) Sőt, a hagyományos szuverenitás túlságos ereje, hát még ha fitogtatják is (akárcsak a szomszéd országgal vagy valamelyik kisebbséggel, a szabadnak és autonómnak elismert személyiséggel szemben), „vevő-riasztó”, súlyos negatívum. Amikor például a magyar külpolitika azon van, hogy a határontúli magyar kisebbségek ügyében minél visszafogottabb, minél kevésbé harcias hangot üssön meg, kerülje a konfrontációkat, akkor ez nem egészen magaválasztotta, belülről fakadó politikai mértéktartásból fakad, hanem inkább többé, mint kevésbé az elismerésért folytatott küzdelem következménye. Tudnivaló, hogy ama nemzetközi instanciák a stabilitást helyezik mindenek fölé, mikor szuverenitást „vásárolnak”, s a kisebbségek kérdését a nemzetállamok szintjéről - a hagyományos módon szembenálló szuverenitások szintjéről - a személyiségi jogok és kisebbségi jogok szintjére kívánják átvezetni, amelyeken már ők vagy ők is illetékesek, mert ez az a szint, ahol a nemzetállam szuverenitását a nemzetközi integráció szuverenitása csak akkor ismeri el, ha megfelel a nemzetközi normáknak és kötelezettségeknek. Mindez persze a hagyományos tény-szuverenitás felől nézve égbekiáltó merénylet a nemzetállami szuverenitás ellen, amit radikális vagy konzervatív, baloldali, vagy jobboldali populista „narrativában” az érintett közép-európai és balkáni nemzetek minden rendű és rangú nacionalistái a globális gazdasági hatalom letéteményeseinek, ágenseinek, a nemzetközi integrációknak folytonosan szemükre is vetnek, az elismeréses szuverenitásnak elkötelezett kormányzatokat „nemzetárulással”, „kollaborációval”, „behódolás- sal”, az „ország kiárusításával” stb. stb. vádolva. Nota bene, ugyanezekkel a vádakkal nézhetnek szembe mindazok, akik személyiségi vagy kisebbségi jogaik megsértése miatt saját nemzetállamukkal szemben - élve az európai jog adta lehetőséggel - nemzetközi döntőbírósághoz vagy akárcsak a nemzetközi közvéleményhez fordulnak. De még e vádak megfogalmazása, különösképp pedig következményeik tekintetében is figyelemreméltó különbség van Közép- és Kelet-Európábán a kormányzati tényezővé vált nacionalizmusok és a kormányzatot opponáló szélsőjobboldal nacionalizmusa kötöt. Míg ugyanis az előbbi esetben a kormányzatok célja semmiben sem különbözik a liberális vagy liberális túlsúlyú kormányzatokétól (elismerést szerezni, „vevőt” találni a szuverenitásra) és a „bajkeverők”, a kormányzat szuverén döntéseit a nemzetközi norma felől opponálok éppen azért lesznek „árulók”, mert megnehezítik az elismerés megszerzését, az ország „felsőbb osztályba” jutását, vagyis az adás-vételt, addig az utóbbi esetben az elismerés eleve nem cél: a szuverén nemzetállamban annak kell történnie, amit a „nemzet”, azaz a ’’nemzet hű fiai”, a „nemzet megmentői” akarnak, senkinek semmi köze hozzá. A tényszuverenitásnak ez az izolacionista, autarchiás és diktatórikus változata a hidegháború utáni Közép- és Kelet-Európábán sehol nem jutott hatalomra (és nem is juthatott), ott pedig, ahol talán legerősebben befolyásolta a kormányzati politikát (Jugoszláviában), látványosan megbukott. A nacionalista erőknek (legszebb példája ennek ma Szlovákia) választaniuk kell: vagy elfogadják - legalább látszólag - a nemzetközi normákat és szuverenitásuk tényéhez kiharcolják az elismerést is, vagy pedig belefutnak az elismerés nélküli tény- szuverenitás, az izolacionalizmus és autarchia zsákutcájába, s az illető ország elismerése helyett szuverenitásának nemzetközi vesztegzár alá helyezését harcolják ki. A globalizáció második szakasza végképpen maga mögött hagyja a nemzetállami szuverenitások atomizált világát. Ennek köszönhető, hogy ami régebben sem háborúkat, sem annexiókat nem zárt ki (a piacgazdaság és a liberális demokrácia nemzetállami keretben), az most egyesítő, egységesítő és stabilizáló norma lehet (a piacgazdaság és a liberális demokrácia a nemzetközi integrációk keretében). Ez pedig azt jelenti, hogy még az „izoláció” nemzetmentő és nemzetszabadító szuverén jogosítványa is átcsúszott a nacionalista elitek kezéből a nemzetközi grémiumok kezébe, amelyek viszont büntetőeszközként élnek vele a nemzetközi normákat felrúgó, a nemzetközi szervezetek „szuverenitását lábbal tipró” nemzetállamokkal szemben.

71