Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Szilágyi Ákos: A szuverenitás fantomja

hanem megfordítva: a szuverenitásuk nemzetközi - keleti és nyugati együttes — elismerése lett e fohatalom helyreállításának alapja: az elismerést mintegy követte a tényállapot.

A nemzetállamokra épülő tény-szuverenitás paradigmája csak a második világháború egész Európát megrendítő katasztrófája nyomán tört ősze, illetve váltott funkciót. „A tény-szuvere- nitás esetében az állam külpolitikáját belopolitikájától elválasztó határ világosan látható: az illető állam belpolitikájába szomszédainak semmi beleszólásuk nem lehet. így például bármilyen negatívan ítélték is meg a nyugati demokráciák a hitleri rezsim antiszemitizmusát, ez semmilyen módon nem befolyásolta Németországgal fenntartott kapcsolataikat. Viszont az elismerésből fakadó szuverenitás esetében nincs ilyen világos határ: valamely állam belpolitikáját abból a szempontból értékelik, mennyire kész azt összhangba hozni a nemzetközi rendszer szintjén megfogalmazódott értékekkel és normákkal. A nemzetközi rendszer figyelme ez egyes rezsimek deklarációin túl arra összpontosul, mennyire tartják magukat azokhoz az eljárási szabályokhoz, lebonyolítási forgatókönyvekhez, melyek a világrendszer standard-jének megfelelnek és átfogják mind a kül-, mind a belpolitika szféráját.”8 Mármost a második világháborút követően pontosan e kétféle szuverenitás-felfogás mentén szakadt a világ kétfelé. A tény-szuverenitás alapján - a világban fellelhető összes tény-szuverenitást tömbösítve, magába nyelve -, hagyományos modem talajon, azaz politikai-ideológiai alapon ellenvilágot alkotva, a Nyugattal szemben határozza meg magát a Szovjetunió, s ezen az alapon „világrendszerré”, „szuperhatalommá” növekedett. Az elismeréses szuverenitás alapjára pedig - a gyarmatokért már nem vetélkedő-torzsalkodó, a szovjet kihívás, nyomás, veszély által egységesített, érdekeiben és alapállásában is eggyé váló, Egyesült Államok dominálta - Nyugat helyezkedett. Persze, a tény-szuverenitás alapján álló szovjet ellenvilágrendszerben sem ugyanaz volt a jelentése a tény-szuverenitásnak, mint a nemzetállamok korában: nem érdekek és erők szabad játéka volt ez, az ebből következő kiszámíthatatlansággal, a káosz veszélyével. A globális szembenállás ugyanis a tény-szuverenitásokat is egyesítette - beolvasztás és csatlakozás útján - a nyugati világgal való forradalmi - nacionalista és internacionalista - szembefordulás alapján. Nyilvánvaló, hogy a „harmadik világ” forradalmi rezsimjeinek tény-szuvere- nitása a szovjet szuperhatalom erejének világtényén alapult, s mint utóbb kiderült, ezen a tényen állt és bukott. A Szovjetunió léte így is nagy mértékben jámít hozzá a globalizáció fel- gyorsulásához, ha másért nem, azért, mert valamiféle - meglehet: birodalmi - államrezón medrébe terelte, mintegy „kanalizálta” azokat globális forradalmi potenciálokat, amelyek a második világháború után kialakuló euro-atlanti világrendet - nélküle — káosszal és belülről fenyegették volna (ahogy azt a szovjet világrendszer medrébe már nem terelhető nyugatellenes iszlám fundamentalizmusok példáján lehetett látni, jóllehet mindkét világrendszer megkísérelt - vesztére — a fundamentalizmusokkal is „szuverenitási sakkot” játszani, amíg csak ebben a formában fennálltak).

Mikor szuverén nemzetállamokról bebizonyosodott, hogy a világot legfeljebb világháborúk formájában képesek egyesíteni, a globális káosz és globális katasztrófa felé sodorva új szervezeti rend helyett, tehát 1945 után közvetlenül felrémlett egy Szovjetunió-nélküli, egyetemes „Pax Americana” vagy „Pax Atlantica” víziója, mely a szuverenitásukról szabad elhatározásukból lemondó nemzetek konföderációjaként valósulhatott volna meg. „Ha Oroszországot - az utolsó birodalmat — gondolatban kiiktatjuk a világból, akkor a világállam demokratikus, konföderatív változata azonnal megvalósíthatóvá válik, még ha az egyes nemzeti szuverenitások feladása vagy korlátozása nem lenne is könnyű feladat - írta 1946-ban az Amerikában élő orosz politikai gondolkodó, Georgij Fedotov. - Az angolszász szövetségesek uralkodó köreiben mindezidáig nem volt túlságosan nagy keletje a világállam gondolatának. Számolniuk kellett ugyanis a közepes nagyságú és a kis népek nemzeti hiúságával, de saját országaik szűkkeblű nacionalizmusával is. A köztudat még mindig a 19. század foglya. De azért egy Churchillnek már ma is van bátorsága Európai Egyesült Államokról beszélni, s Marshall is Európa egységes gazdasági szervezetrendszerének megteremtését tekinti a gazdasági újjáépítéshez nyúj8 V. L. Cimburszkij, i. m. 11. 1. Példának megint a Szent Szövetséget hozza: „így például az egykori Szent Szövetség rendszerének középpontjában az örökletes monarchikus hatalom meróhen „belső” ügye állt: minden egyes monarchia szuverenitását mintegy együttesen garantálta az európai monarchiák konzorciuma.” (i. m. 11. 1.)

68