Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Szilágyi Ákos: A szuverenitás fantomja

kulturális és politikai kapcsolatokat), hanem a világ - a nemzetközösség nevében fellépő nemzetközi instanciák előtt, amelyek ellenőrizhetik és számonkérhetik rajta, milyen fegyvereket gyárt és tárol, sőt, követelhetik ezek megsemmisítését, felléphetnek az emberi jogok, a személyiségi és kisebbségi jogok, a politikai és gazdasági jogok biztosítása érdekében, s mindennek tényleges erőhatalom (katonai erő és gazdasági erő) adhat - a globális pénzgazdaság főszereplőinek érdekeitől függően — kisebb vagy nagyobb nyomatékot. De nézzük meg most már kissé közelebbről, hogyan is függ össze a szuverenitás ténye a szuverenitás elismerésével.

Vlagyimir Cimburszkij orosz politológus, aki a tényszuverenitás és az elismeréses szuverenitás megkülönböztetésének több tanulmányt is szentelt, új formulát állít fel, mely - szerinte - a szuverenitás minden ismert paradoxonét könnyűszerrel feloldja.4 A „korlátlanság és függetlenség”, vagyis a szuverenitás „belső szuverenitásra” és „külső szuverenitásra” való szétválasztása helyett a hatalom ténye és külső elismerése közötti dinamikus kapcsolat következő képletét ajánlja: szuverenitás = tényleges hatalom + a nemzetközösség külső elismerése. A valóságos szuverenitás nem elvont jogokból fakad. Tartalmát valamely szubjektum saját hatalmi ereje és valamely átfogó politikai rendszer (szövetség, nemzetközösség, birodalom, világ- szervezet) általi elismerése közötti arány határozza meg. A szuverenitás valóságos fokát ez a kettős mérőskála pontosabban jelzi, mint - mondjuk - az ENSZ tagállamainak - megannyi szuverén nemzetállamnak - névsora és deklarált egyenjogúságuk. A szuverenitás, amennyiben tény és elismerés dinamikus viszonyaként fogjuk fel, amelyben hol egyik, hol másik oldal dominál, hol az elismerés függ a ténytől, hol a tény az elismeréstől, különféle fokú lehet, aszerint, hogy valamely politikai szubjektum elidegeníthetetlen jogainak teijedelmét meddig, milyen körben, milyen határig ismerik el. S e tekintetben igen nagy különbségek lehetnek egy világszervezet, egy regionális tömörülés, egy politikai blokk vagy egy föderáció saját és tagjai között megosztó szuverenitásának fokozatai között. Attól tehát, hogy - mondjuk - a Bismarck korabeli Német Birodalomban tényleges szuverenitással csak a birodalmi állam rendelkezett és a kis királyságok és hercegségek a birodalmi kormányzatnak engedték át a gazdasági, politikai és igazságügyi kérdésekben a végső döntés illetékességét, tehát tényleges szuverenitással nem rendelkeztek, attól még - mint emlékirataiban Bismarck is utal rá - bizonyos örökletes és elidegeníthetetlen jogaikat elismerték, szuverénnek tekintették őket a maguk birtokán, noha nyilvánvalóan sem korlátlan hatalmuk, sem függetlenségük nem volt, mégis szuverének maradtak a birodalmi rendszeren belül.5 6 Ugyanígy, amikor Eduard Sevamadze, néhai szovjet külügyminiszter „Az én választásom” (Moj vibor) című könyvében azt írja, hogy annak idején, még a Grúz Kommunista Párt főtitkáraként mindent elkövetett, hogy „legalább a létező rendszer keretében valóságos szuverenitást vívjon ki a köztársaság számára”, akkor nem félrebeszél és nem is régi bizonyítványát magyarázza, hanem arról a szuverenitásról ír, amely az elismerésből keletkezik: a szovjet központi állam, ha tetszik, a „birodalmi centrum” elismerte a grúz államhatalmi szerveknek azt a jogát, hogy bizonyos lényeges, Grúziát illető kérdésekben a végső döntést ők hozzák meg. Ilyen jellegű és ilyen fokú szuverenitással a szovjet köztársaságok csakugyan rendelkeztek, s hogy ez mennyire valóságos volt, azt a helyi autonóm területek igen gyakran a saját bőrükön tapasztalhatták meg (elég talán a magyar kisebbség helyzetére utalni a szovjet Kárpát-Ukrajnában). Még jobb példa az elismerésből keletkező, az elismerés konstituálta szuverenitásra a balti államok függetlensége.7 Mindaddig, amíg Gorbacsov hatalmon volt és a Szovjetunió fennállt, a balti államok nyugati államokhoz intézett szüntelen felhívását szuverenitásuk elismerésére a Nyugat azzal hárította el, hogy nincs teljes hatalmuk saját területük fölött, hiányzik tehát szuverenitásuk ténye. Valójában — mint ismeretes - az el-nem-ismerés oka Gorbacsov kényes helyzete volt: nem akarták szakítópróbának kitenni az éppen átalakuló szovjet állammal kialakított konszenzust. De amikor 1991 augusztusa után Jelcin Oroszországa elismerte a baltiak fügetlenségét, ezt nyomban követte a nyugati elismerés. Vagyis - mint Cimburszkij joggal úja - a balti államok elismerésének alapja nem „belső szuverenitásuk”, nem a saját területükön megszerzett főhatalom ténye volt,

4 B. L. Cimburszkij: Ponyjatyije szuvereniteta... i. m. 9.1.

5 Idézi V. L. Cimburszkij, i. m. 7.1.

6 I. m. 7. 1.

7 I. m. 7-8.1.

67