Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Szilágyi Ákos: A szuverenitás fantomja

zárhatta magából a világot, mert a politikai hatalom ehhez elégséges erőt biztosított neki. Kétségtelen, hogy a gazdasági, kulturális, politikai globalizáció előrehaladásával a kizáráshoz és a bezárkózáshoz is mind több erőszakra és ideológiára - ellennyomásra, visszanyomásra - volt szükség, mind totálisabb államra, amely mind nagyobb súllyal nyomta azt a társadalmat, azt a népet is, amelynek nevében és képviselt érdekében növekedett, nyomott, kizárt és bezárt.

A globalizáció mai posztmodern szakaszában, amely még a politikai hatalom tényénél is nyomosabb tényen, a pénzhatalom gazdasági tényén alapul, új paradigma van kialakulóban, melyben az elismerés válik a szuverenitás legfőbb forrásává, mindenféle tényt megelőző vagy mindenféle tényt negligáló hatalommá. Ebben a paradigmában a tényhatalom elismerés-függővé válik, az elismerés pedig maga is hatalmi erővel bír, minthogy a nemzetközi politikai, jogi instanciáknak a globális gazdasági ténye kellő súlyt és tekintélyt ad. Ez a tény „támasztja alá” (végső esetben gazdasági blokád, bankszámla-befagyasztás, különféle szankciók, büntető, preventív vagy béketeremtő, békefenntartó nemzetközi katonai akciók formájában) az elismerés hatalmát. A szuverenitás ténye hiányozhat (például az annektált Kuwait vagy a balti államok esetében) az elismerés nemzetközi hatalma mégis érvényt szerezhet a szuverenitásnak (s nem mindig katonai erővel). Ahogy megfordítva is: a szuverenitás tény lehet, ám elismerés hiányában semmit sem ér, Mao elnök szép szavával szólva: „döglött kutya”. A tényszuverenitás alapján álló - általában „izolacionista”, „forradalmi”, „világellenes” - nemzetállam az új paradigmában nemcsak a háborúskodás (agresszió, expanzió, rablás, gyarmatosítás) szuverén jogáról vagy a nukleáris arzenál fenntartásának jogáról kell lemondjon, hanem általában is meg van fosztva attól az erőtől, hogy diktáljon, feltételeket szabjon a világnak, engedményeket zsaroljon ki tőle vagy - ha úgy tetszik neki - izolálja magát, mint azt éppen az utóbbi másfél évtized világpolitikai fejleményei tanúsíthatják (a „világszuverén” Szovjetunió összeroppanásától és elerőtlenedésétől az Öböl-válságon át a jugoszláviai polgárháborúig). Éppen megfordítva: az elismerés nemzetközi jogosítványával rendelkező és az elismerést - a szuverenitás ténye helyett a szuverenitás jogosultságához kötő világ diktálhat, szabhat feltételeket, zárhat ki magából szuverén nemzetállamot és élhet vele szemben a zsarolás segédeszközeivel.

Persze, az elismeréses szuverenitás globális gazdasághoz kötődő paradigmája a tény-szuvere- nitás nemzetállami paradigmájával szemben aligha alakulhatott volna ki, ha az „elismerés” mozzanata nem rejlett volna benne eredendően a szuverenitás fogalmában. Az elismerés már a tényszuverenitás paradigmájában feltételezte, hacsak hallgatólagosan is, hogy az illető állam szuverén hatalmát polgárai és/vagy alattvalói valamilyen módon elfogadják, amikor törvényeinek engedelmeskednek. Maga az elismerés azonban nem függött attól, hogy ez az elfogadás milyen természetű, külső instanciák nem kérhették számon, hogy ez vagy az a szuverén állam, mit tesz meg vagy mit nem tesz meg polgáraival, megsérti vagy betartja-e az emberi jogokat, tiszteletben tartja-e a személyi szabadság elvét, demokratikus berendezésű-e avagy diktatórikus, sőt totalitárius, akadályozza-e avagy elősegíti a „négy piaci szabadság” - áruk, szolgáltatások, tőke, munkaerő országok közötti szabad mozgásának — érvényesülését stb. stb. Mármost éppen a szuverenitás fogalmának ez a bennerejlő mozzanata - az elismertség, a jogosultság - lett a kiindulópontja a nemzetállamok korszakán túl az elismeréses szuverenitás paradigmájának. (Az elismerési szuverenitás természetesen alkalomszerűen, periférikusán, kivételesen a tény-szuverenitás paradigmájának uralma alatt is megjelent. A szakirodalomban leggyakrabban hivatkozott történelmi példa rá a Szent Szövetség.3) Ebben a paramában a jogosultság elismerése már nagyon is függ a nemzetközileg elfogadott normák betartásától, méghozzá olyan normákétól, melyek a szuverén államnak nemcsak külső viselkedését, hanem egész belső természetét is mélyrehatón megszabják (már amennyire „külső” és „belső” ebben az esetben szétválasztható egymástó). A szuverén nemzetállam most már nem egy - vagy több - másik nemzetállam előtt kénytelen ajtót nyitni, bármit is jelentett ez régen (háborút, fúziót, megszállást, békés átvonulást, szerződést, kényszert, kereskedelmet,

3 Az „elismerési szuverenitás” legkorábbi történelmi példájaként Cimburszkij a Szent Szövetséget hozza fel: V. L. Cimburszkij: Ponyatyije szuvereniteta..., i. m. 10. 1. V. ö. Csarada János: A tételes nemzetközi jog rendszere, „A Szent Szövetségen alapuló Pentarkia” című fejezete, Bp. 1901. 2. köt. 40-47.1.

66