Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidarium II. (IV. rész - fordította Szenyán Erzsébet)
Ryszard Kapuscinski Lapidárium II. IV. rész 4 ■A. A.hogy növekedik éveink száma, az emberek egyre kevésbé elnézőek irántunk. Legjobb a gyereknek - neki mindent szabad. A fiataloknak is bőséges lehetőségeik vannak. Az ifjúkor önmagában való érték, az ifjúság vonzerő, frissesség és energia. Érett korunkban a világ még vár, még ad nekünk esélyt. De eljön az öregkor, s akkorra vagy lettünk valakivé, általánosan elismert értékké, vagy semmibe vesznek, félrelökdösnek a többiek. Folyton mentegetőznünk kell, amiért élünk, amiért még vagyunk. Szomálik, szudáni dinkák, szaharai tuaregek között - az életkor, az öregség pozíciót, tekintélyt, tiszteletet, rangot ad. Elég megjelennie egy idősebb embernek, a többiek máris tiszteletet, megbecsülést tanúsítanak iránta. Az ilyen társadalomban minden a helyén van — mindenekelőtt az értékeknek van tartós helyük. Amiben őseink hittek, abban hiszünk mi is: ezek a mi gyökereink, ez a közösségi tudatunk, törzsi hovatartozásunk jele (ez pedig náluk az emberi nemhez való tartozást jelenti.) Más a helyzet a frusztrált, idegbeteg társadalmakban. Itt az idős ember szégyenfolt, ingyenélő, hasznavehetetlen lom, mi több, ő a felelős minden örökölt gondért, ő az oka a sikertelenségek és kudarcoknak, vagyis rászolgált lenézésünkre, ellenszenvünkre, sőt, gyűlöletünkre. Egyazon nemzedékhez tartozni, az több, mint a biológiai közösség, mint az azonos életkor. Benne van az érzékenység, fogékonyság hasonlósága, a képzelet rokonsága is. Ezért a különböző, egymástól távoleső nemzedékek képviselői közötti kapcsolat önfeladást követel — természetes átalakulást, alkalmazkodást olyan valakihez, aki életkora, érzékenysége és életcéljai miatt is másmilyen és gyakran - idegen. ... (Tekintélyek nélküli világ.) Egy látvány, amely szomorúsággal töltött el, sőt, megdöbbentett. 1986, New York, PÉN-Club konferencia. A konferencia résztvevőinek tiszteletére New York polgármestere, Koch fogadást rendez a hivatalában, egy kicsi, öreg kastélyban, a város kis számú XVIII. századi épületeinek egyikében. Odabenn tolongás, fülledt levegőtlenség, alkoholtól felforrósodott hangok fülsiketítő zaja. Fehér bort kínálnak, csak fehér bort, mindenütt ott sorakoznak az üvegekkel teli rekeszek. A tömegben föl-fölvillan Mailer, Vonnegut, Gaddis kivörösödött arca, Danilo Kis fejek fölé emelkedő, szomorkás ábrázata (nem tudtam, hogy akkor már halálosan beteg), Günther Grass mosolyt nem ismerő és Doctorow feszült arca, amely mintha valakinek a suttogására figyelne. Hirtelen nekiütközöm (vagyis inkább nekilöknek) egy apró termetű öregembernek, aki a sarokban üldögél összegörnyedve, kezét védekezőén maga elé tartva. Megállók, s elkapom az idős férfit, nehogy a padlóra zuhanjon. Claude Simon az, a híres, Nobel-díjas francia író. Ül 47
