Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidarium II. (IV. rész - fordította Szenyán Erzsébet)
csendben, fáradt, nyugtalan tekintettel nézelődik. Feléje hajolok, mert valami kedveset, néhány meleg szót akarok neki mondani. Mondom is, túlkiabálva a zajt, hogy csodálatos a prózája, mély és festői, hogy „A flandriai út” című könyvét elragadtatással olvastam, és nagyon örülök, hogy személyesen megismerhetem, s mindezt elmondhatom. Ám ekkor hirtelen rámdől valaki, egy idős, őszhajú, nagy darab férfi, olyan, mint Auden, de mégsem ő az; mindenesetre dől rám teljes súlyával, én pedig nem tudom megtartani, rázuhanok Simonra, s mind a hárman repülünk a padlóra, de a tömegben és kavargásban ezt senki sem veszi észre, senki sem figyel ránk. Jules Renard: „Az emberek ma már nem tudnak beszélni, mert nincs, aki meghallgassa őket. Jól beszélni, az még semmi: gyorsan kell beszélni, hogy megelőzzük a választ. Sosem sikerül megelőzni. Mondhatsz te nem tudom, mit és nem tudom, hogyan: mindig félbeszakítanak”. Renard ezeket a szavakat 1893-ban írta le. 1893! Mit mondjunk akkor ma, száz évvel később?! Marc Bloch „A történelem dicsérete” című művéből: „Az egymást követő technikai forradalmak mérhetetlenül megnövelték a nemzedékek közötti lelki távolságot.” Ezt a gondolatot Bloch 1941-ben jegyezte föl. Mennyivel találóbb és igazabb ez a megállapítás ma, annyi év múltán! Mennyivel nagyobb, kifejezettebb, szédítőbh ez a távolság! A nemzedék fogalma egyre szűkebb időintervallumot fog át, a nemzedéki műszakváltás egyre gyorsabb, a fiatalok között öt év ma már nagy különbség! 1992. május 23. Zürichből felhívott Krysia Prawdzic. Sikeres műtéten esett át. Csuda kedves unokái vannak. Sokat utazgatott a világban. Krysia jó szellem, aki segíti, propagálja az alkotókat; az ilyen jószellemek nélkül a kultúra nem létezne. Ugyanaz az évekkel ezelőtti, fiatalos hang, ugyanaz a bájos sedreség. Nemrég Izraelben járt, sok régi ismerőssel találkozott. Voltak köztük, sajnos, olyanok is, akik csalódást okoztak neki. Róluk fogalmazta meg a következő mondatot, héberül: Mizdalknim aval lo midbag- rim (Öregszenek, de nem érnek meg). Ez egyébként sok emberrel van így. A gyermek gyakran erősebb a felnőttnél, a gyerekkor az egyetlen időszak, amely egész életünkön át megmarad bennünk. Mennyire vitális, uralkodó a gyerekkor a maga képzelgéseivel, szeszélyeivel, önzésével még az öregemberek lelkében is! Amikor diktátor hőseimről írok, gyermeklélektani szakkönyveket olvasok. Ott pontos leírásokat találok róluk. A. B. arról mesél, milyen szempontok alapján válogatják a modelleket. Hogy az impresszáriók nem azt nézik, milyen csinos egy lány, hanem, hogy plasztikus-e az arca. A plasztikus arc olyan, hogy sminkeléssel egészen más kifejezést lehet neki kölcsönözni, sőt, egészen más arcot lehet belőle csinálni. Az ilyen plasztikus arcú lányokat tartják a legtöbbre. Az évek múlásával az ember a benne egyre jobban felgyülemlő múlttá válik. ... Mennyire gyakori, mennyire általános jelenség, hogy elvesztettük az értékek értelmébe, súlyába vetett hitünket! Egy világhírnév forrásait kutatva legtöbbször ilyen kérdések vetődnek fel: ki segített neki? Ki intézte el neki? Hogy bulizta ki magának? Senkiben sem merül föl, hogy az, amit az illető alkotott, csinált, azért ara48
