Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Pomogáts Béla: Magyar ezredforduló (Gondolatok a millecentenáriumra)

dés ügye továbbra is csak a politikai látomások, a szépirodalmi álmok körében létezik. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hogy a térséget valóságos kaliforniai „Szent And- rás-árok” módjára választja ketté a hagyományos, északról dél felé húzódó kulturális törésvonal, amelynek nyugati oldalán a nyugati kereszténységhez csatlakozott népek: a baltiak, a lengyelek, a csehek, a szlovákok, a magyarok, a szlovének, a hor- vátok, keleti oldalán a keleti keresztények: a románok, szerbek, makedónok, bolgárok foglalnak helyet. Ez a hagyományos vallási és kulturális törésvonal egyszersmind két nagy politikai kultúrát is elválaszt egymástól: a nyugati népek politikai hagyományaitól, azaz az emberi személyiség hagyományos tiszteletén alapuló szabadságelvű mentalitástól nagymértékben különbözik az a politikai mentalitás, amelyet a hatalom abszolút tekintélyét általában elfogadó keleti fejló'dés mutat.

Másrészt az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet szatellitállamok utódai szinte seholsem részesítik előnyben a regionális együttműködést, ehelyett etnokratikus állami berendezkedésre törekszenek, és külön-külön próbálnak eljutni az „európai házba”, vagy kevésbé fontosnak tartják az európai integrációt. Mindez az orosz nagyhatalom várható helyreállítása és offenzívabb politikája esetén igen veszélyes lehet. Ez a „különutas” stratégia leginkább a prágai kormányt jellemzi, amely tavaly bejelentette, hogy Csehország valójában nem is közép-, hanem nyugat-európai ország, hiszen Prága nyugatabbra fekszik, mint Bécs. Vannak hasonló törekvések a lengyel, a szlovák és a szlovén kormány részéről is, ugyanakkor Horvátországnak mint „posztjugoszláv” államnak, egyelőre nincsenek igazán esélyei az európai integrációra, Románia nemcsak nyugatnak, hanem keletnek is fordul, Bulgária pedig, úgy tetszik, teljesen elmerül az átlakulások válságaiban.

Ha Csehország úgy határozza meg önmagát, mint egyértelműen nyugati országot, talán Magyarországnak is van némi esélye valamiféle önmeghatározásra, elvégre a hagyományos identifikációs formulák („a kereszténység védőpajzsa”, „keleti Svájc”, „a legvidámabb barakk”) ideje lejárt. Lehetne ez a formula a következő: „Magyarország közép-európai régióban nyugati ország, az európai régióban közép-európai ország”. Nyugati ország, minthogy hagyományos nyugati orientációja, az Ausztriával fennállott sok évszázados államközösségének tapasztalata és nem-szláv etnikai-kulturális karaktere mindig a kontinens nyugati felében jelölte ki helyét, pontosabban ő maga mindig ebben a térségben kereste a saját helyét. És közép-európai ország, hiszen az európai történelem két, egymást követő közép-európai integ- ratív hatalmának: a középkori Magyar Királyságnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának az (egyik) örököse, amelynek igen gazdag történelmi hagyományai és tapasztalatai vannak a regionális integráció elméleti alapvetése (lásd: Kossuth, Teleki László, Jászi Oszkár, Bibó István) és szervezése körül.

A magyar politikai elmélet és külpolitikai tervezés igazából lehetne ennek az egyszerre nyugati és közép-európai gondolatnak a stratégiai műhelye. A közvetlen jelenben a közép-európai gondolat mellett kétségtelenül nem sorakoznak fel jelentős politikai erők, minthogy a régió mindegyik országa el van foglalva a maga belső gazdasági és társadalmi gondjaival, és legfeljebb ahhoz van némi ereje, hogy előkészítse saját európai integrációját. A csehek és talán a lengyelek ebben az integrációban némi előnnyel indulnak, Prága valószínűleg azért, mert gadaságát nem terheli a mienkéhez hasonló eladósodás, de szerencsésebben választott privatizációs stratégiája következtében is. Varsó valószínűleg azért, mert ügyes politikával és megfelelő időben kezdeményezve (a magyar kormány ezt annak idején, sajnos, elmulasztotta!) sikerült szinte teljesen kiszabadulni az adósság szorításából, ráadásul a lengyelek geostratégiai elhelyezkedése és országuk nagyságrendje is kedvezőbb, mint a miénk. Talán még a kicsiny és gazdaságilag stabil Szlovéniának vannak Ausztria és Olaszország közvetítésével az európai integrációban jobb lehetőségei.

36